Az emlékezet törékeny hatalma – hogyan menthet meg a pszichológia ártatlanokat?

„Tisztában vannak-e vajon az igazságszolgáltatás hétköznapi szereplői az emlékezet végtelenül szubjektív természetével? Valószínűleg nem. A jog eleve azon a feltételezésen alapszik, hogy a külvilág mindenki számára közös és megismerhető. Ha viszont az emlékezetet nem kezeljük helyén, rettenetes emberi katasztrófákat tudunk létrehozni az igazságszolgáltatáson keresztül. A DNS vizsgálatok megjelenése óta rengeteg olyan esettel kellett szembesülnie a bíróságoknak, ahol

UTÓLAG KIDERÜLT, HOGY EMLÉKEZETI TÉVEDÉSEK ALAPJÁN ÍTÉLTEK HOSSZÚ ÉVEKRE BÖRTÖNBE VAGY AKÁR HALÁLRA ÁRTATLAN EMBEREKET.

Az áldozatok ilyenkor gyakran még az igazi tettes előkerülése után is szentül állíthatják képzelt emlékeik valóságát és ártatlan »elkövetőjük« bűnösségét. Egy Egyesült Államokbeli projekt keretében több mint 300 megvizsgált esetben, 10, 20, 30 évre elítélt ember 3/4-éről derült ki, hogy a téves memória, a szemtanú vagy az áldozat hamis emléke juttatta őket börtönbe. Több kutatás is megerősítette később, hogy a legtöbb ártatlanul elítélt embert téves emlékek alapján ítélnek el. Hogy miért alakulnak ki hamis emlékeink? (...)

Az emlékek valójában a kódolás és az előhívás során jönnek létre az idegrendszerből tárolt tudásszerű információkból, így se tiszta, se kész emlék nem létezik. Mivel a kész emlék magával az emlékezéssel keletkezik, így paradox módon idővel nem is az eseményre emlékezünk vissza, hanem az arról alkotott, később újra és újra felidézett emlékre. Ezért nagyon veszélyes például ha az első kihallgatáson irányított kérdéseket kap a tanú. Ekkor ugyanis a kérdés irányába fogja létrehozni az emléket, amire később visszaemlékszik. Az emlék újramondásával fix reprezentációvá válhat, amiknek nem sok köze lesz az eredeti valósághoz. Ilyen jellegzetes fix reprezentációs példa, amikor egy ifjúkori történetet egy baráti körben újra és újra elmondunk. Évek múltán könnyen lehet, hogy semmi köze nincs az eredeti történethez, de mindannyian emlékezni fogunk rá. Az emlékezet nem számítógépes adatbázis, se nem kamera, se nem családi fotóalbum.

AZ EMLÉKEZET EGY DINAMIKUSAN VÁLTOZÓ KONSTRUKCIÓ,

amelybe újból és újból beleépítjük szubjektumunkat, régi és új tapasztalatainkat. Ebből kifolyóan hihetetlenül sérülékeny és mind a külső, mind a belső hatásoknak ki van téve. Az emlékezet egyébként társadalmi szinten is nagyon törékeny, elég, ha elnézzük a 20. századi népirtásokkal kapcsolatos kollektív emlékezet felülírására kísérletet tevő revizionista mozgalmakat. Az emlékezetünk valódi természetéről, működésének megértéséről szóló ismeretek integrálását a jogba és oktatásába fentiekből fakadóan hihetetlenül fontosnak tartom. Ha integráljuk a pszichológia eredményeit, egy igazságosabb igazságszolgáltatáshoz juthatunk.”