Szabad-e támogatni a zsidóellenességet?

Mezei Balázs filozófus, egyetemi tanár, az MTA doktorának írása

Heller Ágnes filozófus a minap a Mandinernek kijelentette, hogy össze kell fogni a Jobbikkal, ahogyan Churchill is összefogott Sztálinnal Hitler ellen.

A hasonlat azonban téves. Azt kellett volna mondani: Ahogyan Churchill is összefogott Hitlerrel. Ez utóbbi viszont nem történt meg, miután az európai vezetők számára egyértelművé vált Hitlernek a zsidósággal kapcsolatos tevékenysége. Aki ezt követően is bármilyen összefogás mellett érvelt volna, különösen a zsidóság oldaláról, azt nyugodtan minősíthettük volna lunatikusnak. Hasonlóan vaknak kell lenni ahhoz, hogy a nemzetközi sajtóban zsidóellenesként kezelt Jobbikot ma bármilyen ürüggyel támogassák általában baloldalról, konkrétan a zsidóság részéről.

Aki ilyesmit állít, semmibe veszi a zsidóság érdekeit, de a demokrácia erkölcsi jellegét is.

De mi a helyzet, ha valaki azt állítja: a jelenlegi magyar politika „maffiaállam”, ezért bármi megengedhető vele szemben, akár még a nyíltan zsidóellenes erőkkel való összefogás is?

A válasz nem nehéz: az érvelés premisszája téves. A mai Magyarországon bármely politikai formáció megnyerheti a demokratikus választásokat, ha és amennyiben rendelkezik a szükséges tömegtámogatással. Igazolja ezt egyebek mellett a jelenlegi ellenzéki pártok széles körű összefogási törekvése – elismerik tehát, hogy lehetséges nemcsak elindulni a választásokon, hanem akár nyerni is. Ennek támogatásához ott vannak az ellenzéki orgánumok, szép számban, és ott vannak a vezető ellenzéki politikusok.

Ha ez utóbbiakra az ellenzéki orgánumok teljes támogatása ellenére sem hallgat a többség, nem a rendszerben van a hiba. Ilyenkor a helyes viselkedés az ellenzéki helyzet elfogadása és az abból való politizálás – ahogyan a Fidesz tette 1994-98, illetve 2002-2010 között. A demokratikus tisztesség dolga, hogy az ellenzéki létet elfogadja az az erő, amely nem képes kormányváltó többséget maga mögé állítani. 

Ellenzékből vagy akár az ismeretlenségből előlépve is lehet nyerni: Emmanuel Macron legutóbb megmutatta, hogyan lehet a semmiből indulva meghódítani a többséget. Idehaza sincs másra szükség, mint egy magyar Macronra, s máris megnyílhat a kormányváltás lehetősége. Ám ha ez az alak egy nyíltan zsidóellenes politikai tömörülést vezet, minden demokratikus erőnek kutyakötelessége ezzel szemben fellépnie.

De ha már a lehetséges összefogásnál tartunk, idézzük fel Orbán Viktornak a Zsidó Világkongresszus 2013-as budapesti találkozóján elmondott beszédét. Idézem: „A történelem megtanította a magyarokat arra, hogy idejében fel kell ismernünk az antiszemitizmust. Magyarország testközelből élte át az embertelen pusztítást, amit az antiszemitizmus okozott a zsidóságnak, Magyarországnak és egész Európának. Megtört szívvel hajtunk fejet az áldozatok emléke előtt. Ugyanakkor hálát adunk Istennek, hogy a náci és nyilas pusztítás ellenére nálunk autentikus zsidó közösség maradhatott életben, amely Európa egyik legtekintélyesebb és legősibb zsidó közössége. Hálát adunk Istennek, hogy ezzel egész Magyarországot gazdagabbá tette. Mi azt is megtanultuk, hogy az antiszemitizmus nem természeti csapás, hanem emberek műve. Ezért mindenkinek át kell éreznie a saját, személyes felelősségét. … Ebben a helyzetben különösen fontos, hogy világossá tegyük: az antiszemitizmus elfogadhatatlan és eltűrhetetlen.”

Aki e szavakat, s az egész beszédet, összeveti azzal az interjúval, amelyet legutóbb egy újságírónő készített Vona Gáborral a Spinoza Házban, nem gondolhat másra, mint arra, hogy a két megnyilatkozás között

Az elsőként megnevezett nem is beszélt a zsidóság védelméről, sőt, ha jobban odafigyeltünk, világossá válhatott, hogy még csak kilátásba sem helyezte ennek a lehetőségét. Ezzel szemben Orbán Viktor elkötelezettsége vitán felül áll, ahogyan ezt az elmúlt időkben több vezető zsidó személyiség is világossá tette.

A dilemma tehát egyszerű: vagy egy szalonpolitikus üres és semmivel sem igazolt – sőt követői által cáfolt – szavai, vagy azok az egyértelmű tettek, amelyeket a Fidesz-kormány hajtott végre az elmúlt években. Ezek közül a Holokauszt-emléknap állami ünneppé való emelése csupán az egyik lépés volt. 

Mint olyan személy, akinek valóságfelfogását jelentős mértékben a zsidóság története, különösen üldöztetésének emlékezete formálta és határozza meg ma is, kijelenthetem:

A zsidóellenesség nem változik meg attól, hogy valaki a nyilvánosság előtt házi kedvenceket simogat vagy akár megtagadja a maga és pártja vaskos állításait. A politikai morál azt követeli, hogy a hatalom érdekében ne rúgjuk fel az alapvető elveket, mert az csúnyán visszaüt. Sokkal inkább arra kell törekednünk, hogy átgondolt megnyilvánulásokkal, politikai törekvésekkel a demokratikus választások adta lehetőségen belül kerekedjünk felül ellenfeleinken, mindig követve a játékszabályokat, különösen a morális alapvetést. Ha ettől eltekintünk, utánunk az özönvíz.

A kérdés tehát csak az: el vagyok-e maradva egy brosúrával, amikor tiltakozom a manifeszt immoralitás ellen? Amikor a demokrácia erkölcsi alapjai mellett emelek szót? Amikor elutasítom a zsidóellenesség minden formáját? Amikor tehát abban reménykedem, hogy a rendszerváltozás demokratikus és jogállami eszménye még ma is megvédendő?

Elvi kérdés, hogy ilyen alapvető ügyekben ne engedjünk a pőre hatalomtechnika kísértésének. Ha a demokrácia morál nélkül barbárság, a pőre hatalmi érdek alá rendelt közélet – maga az orwelli állatfarm.