Térjetek meg – lécci

Vona Gábor a tegnapi napon Mindnyájunk Nagy Örömére végre tiszteletét tette a Spinoza Házban, egészen pontosan Rangos Katalin asszonynál. Az esemény csendesen, zavartalanul zajlott – mígnem egy különösen is izzó és emelkedett pillanatban Pártelnök Úr bátran beismerte, nyílt színen hősiesen megvallotta, hogy

»A kistacskó és a kisvizslánál aranyosabb teremtményei így a világnak kevés van.«

Azt már vélhetően tényleg csak az idő bántó rövidsége, s nem annyira a Kérdező Lelkesültsége okán nem tudhattuk meg az est folyamán, hogy vajon szép virág-e a rózsa Elnök Úr szerint, esetleg nem szép; valamint hogy elborzad-e, avagy – épp ellenkezőleg – mélyen meghatódik, amikor könnyű ágon, egy langyos nyári estén, közvetlenül az ablaka alatt (nocsak!)

Illetve hogy mit gondol a konkordkatasztrófákról úgy általában – ha már itt tartunk.

Az mindenesetre lehetetlen, hogy ekkora comingout után akadna még olyan, a Jobbik Fordulatával illetve annak hitelességével szemben szkeptikus emberi lény, akinek ne menne ki az Orbán által finanszírozott bugi a lábából. Illetve, tudjuk, mégis van ilyen »ember« – sajnos.

Nos, legelőször is: egy végtelenül kicsinyes alak. Ha valami nem pont ugyanaz, mint ami tegnap volt, ő máris fitymál; az a típus, akinek el van rontva a napja, ha reggelre túl sokat nyílott a tulipán a kertben, nem is illatozza meg a gyönyörű szirmokat, sőt feléjük se néz estig. Szóval akadékoskodik össze-vissza, mintha tényleg nem is sejtené:

a fejlődés nemhogy létezik, de igen, olykor ugrásszerűen következik be, levezethetetlenül, vak éjjeleken, s ha így esne, hát épp azért kéne valóságosnak tartanunk, mert szemrevételezhetetlen.

Pontosan azért stimmel a dolog, mivel sehogy se stimmel.

Van, mert nincs!

Mert ugyan, gondoljunk már bele, hogy’ is lett egy öklömnyi kis lovászfiúból Shakespeare? Talán lépésről-lépésre, kicsinyesen? Természetesen nem, hanem másként. De lett! Hát a pajorból cserebogár, hogyan? Ugye.

Tehát makacs kis »emberünk« szerint nem létezik valóságos, a gyökerekre ható progresszió – megásítja az ilyesminek már a gondolatát is. Édes kisvizslákról nyilván hallani sem akar, sőt, szerintem amikor csak teheti, suttyomban kiskutyák vérét issza. Mentségére legyen mondva, hogy a jelek szerint tényleg ab ovo semmi érzéke nincs semmihez; fantáziája nem képes kivenni az Élet Párálló Titkát, éberen követni annak Elevenen Áradó Meglepetéseit. A mitesszerek halk, időfeletti pukkanása meg de facto nudli a számára, sőt nemlétező dolog, és nyilván nem hallja azt sem, ahogyan az éjszaka legcsöndesebb óráiban (a 00.00 és 03.00 közötti időintervallumra tessenek gondolni) kiserken a legelső szőrszál ama kamaszfiú gyönge arcán – aki onnantól kissé nem is köpködő kamaszfiú többé, hanem felnőtt férfi, s mint ilyen kész rá, hogy egyenesen beletekintsen a kölyökvizsla formájú világegyetembe.

Jó, rendben, engedjük meg (nagy nehezen), hogy némileg tényleg hirtelenül érkezett ez a bizonyos Nagy Fordulat. Dunaparti cipők stb. Végül azonban – lásd a fenti okfejtésünket, Mathias Rex stb. – mégiscsak muszáj lesz oda kilyukadnunk, hogy bizony megejtően lágy és kedves eredmény volt az egyfelől – másrészt pediglen Igen Nagy Öröm.

Persze megkérdezhetné erre valaki (az »ember«), hogy ugyan, miért is lenne mindez valóban így? Miért higgyek – konkrétan? Mondjuk hát meg neki a legvégső választ, adjuk meg rideg agyvelejének a fénylő kegyelemdöfést: maga a fegyelmezetten áradó jelen tapasztalata szolgál bizonyságul a maga totális dicsőségében.

Amikor ugyanis Pártelnök Úr október 23-án (vagyis még a centrális értelemben vett kisvizsla és az utóbb vele spirituálisan szervesülő kistacskó Leszületése előtt) azt mondotta, hogy nincs többé jobb- és baloldal, a hangjától-e, vagy a látványától, esetleg magától a szellemileg zamatos tartalomtól, melyet oly csodásan közölt, nem tudom, de nekem máris olyan elmondhatatlan egységélményem volt, mint Hamvas Bélának lehetett, amikor a Scientia Sacra utolsó fejezeteit írta, szóval nagyon nagy, és akkor úgy éreztem, hogy mire a tévékészülékből kiröppenő szavak betöltik a szobát, már csordultig betöltenek engem is, és már nincs szoba és nincsen tévékészülék, főleg pedig nincsen többé »én«,

békésen simultam egymásba, és úgy áradtam széjjel a nyitatlan-nyílt Metafizikai Szélrózsa minden irányába, hogy az valami csodálatos, de tényleg.

Tinódi Lantos Sebestyén és Mihail Gorbacsov voltam akkor, Én és Te, RTL KLUB és M1 televízió, báró Julius Evola és Heller Ágnes – egyszerre, de közben (ki tudja, hogy is vannak ezek a dolgok pontosan) mindvégig önmagam is maradtam. Minden voltam, semmi voltam, s most:

Vagyok.

»Ember« – miért látsz még mindig ún. Vona Gábor-nyilatkozatokat és -beszédeket ott, ahol egyszerűen csak könnyű lélegzetet vett Mindnyájunk Anyja, a Normalitás?

Miért nem akarod, hogy végre-valahára örüljünk? Miért tartanál vissza minket attól, hogy a Nagy és Piszén Pisze Egész szerves részei legyünk?

Milyen érdeked fűződik hozzá, hogy ilyenségek és olyanságok, jobb- és baloldaliságok közt vergődve éljünk?

Hát jó az neked, személy szerint, te sötét kis pengésdrótgyáros, különbségek és határok nagy, gonosz rajongója, hogy amikor emitt vagyunk, nem lehetünk, mondjuk, amott? Vagy hogy például amikor szaladunk, akkor nem egy helyben állunk?

Tényleg teljesen rendben van az szerinted, de most komolyan, hogy amikor hétágra süt a Nap, akkor nincsen teljesen beborulva az ég? Nincs rendben.

Válaszolj.

De inkább ne is válaszolj. Térj meg.

Szebb jövőt! Puszi.