„Tisztességesnek és hitelesnek tartok minden olyan kiállást, amely Marton tanári és rendezői pályáját érinti. Meggondolatlan, téves, hamis (esetenként aljas) összemosás minden olyan komment, poszt és cikk, amely akár Marton, akár Sárosdi (mert ez is árad ám) művészi és egyéb kvalitásaira húzza rá ezt a történetet. Az ugyan egyértelmű, legalábbis számomra, hogy Marton tanári és valószínűleg rendezői pályájának is itt a vége, mert ez a nyilvánosságra került zaklatásos történetek ára. Marton bocsánatot kért, Sárosdi pedig megbocsátott: megbocsátásának az is érdeme, hogy nem vizsgálta kicsinyes vagy inkvizítori módon azt, hogy a bocsánatkérés kellően mély-e, kellően megalázza-e azt, aki bocsánatot kér. Ez mutatja ugyanis, hogy célja valóban nem a kései bosszú volt.
Most a színház van terítéken, miközben mindenki tudja, hogy ilyen történetek a közértben, a benzinkúton, szerkesztőségben, multinál, kórházban – vagyis bárhol – előfordulnak. Ezért is álságos – és csámcsogási ingerből fakad – további neveket követelni a színházi világból, hiszen a közért üzletvezetőjének a neve senkit sem érdekel: ismert embereket akarnak a padlón vagy az alatt látni.
Marton története már nem csak Marton története, hanme rengeteg, hatalmi helyzetben, elismert-társadalmi vagy művészeti pozícióban, vagy »névtelen« főnöki beosztásban lévő emberé – és a potenciális és valódi áldozatok sokaságáé. Ezzel van igazi dolgunk, és ezt célozza Sárosdi Lilla bátor kiállása, a közösség érdekében megannyi személyes kockázatot bevállaló magatartása is.”
A teljes írást a Magyar Narancs 2017. november 2-i számában olvashatják.