A kommunisták nem akartak jót

„Százéves a bolsevizmus. Erről nyílik kiállítás a Terror Háza Múzeumban. Mi a tárlat üzenete?

Az egykori vicc után szabadon: az 1917-es orosz esemény nem volt nagy, nem októberben történt és nem volt forradalom. Először is ezzel a legendával kell leszámolni, a történeti valóság feltárása az egyik feladat. A másik missziónk, hogy bemutassuk a hamis ígéret végkimenetelét. A kommunizmus ugyanis nem más, mint világcsalás. A kommunizmussal kapcsolatban sokszor az a narratíva érvényesül, hogy »de hát végül is jót akartak«. Pedig nem, nem akartak jót. Eleve rosszat akartak, és azt is gonosz eszközökkel hajtották végre. A bolsevik puccs végkimenetele, vagyis a kommunizmus megvalósulása a Gulág. Ahogy a nemzetiszocializmus embertelensége Auschwitzban csúcsosodik ki, úgy a munkatáborrendszer a kommunizmus végső állomása. Ahol megvalósult az embermilliók munkaerejével való politikai gazdálkodás: az emberi élet puszta nyersanyagként kezelése. Ez a »történelmi materializmus« beteljesedése. (...)

Miért van az, hogy a kommunizmussal mégis megbocsátóbbak mind a mai napig? Amiatt van a kettős mérce, hogy »jót akart, csak rossz eszközökkel«?

Ez ugyanolyan abszurditás, mintha azt mondanánk, hogy a nemzetiszocializmus meg rosszat akart jó eszközökkel – mindkettő bornírt gondolat, elfogadhatatlan kijelentés. Történelmi tény: 1939 és 1941 között, mintegy 22 hónapon keresztül, Hitler és Sztálin egymás katonai-politikai szövetségese volt, az előbbi ez idő alatt tíz, utóbbi hat országot foglalt el vagy támadott meg. Felosztották egymás között Kelet-Európát, s együtt semmisítették meg Lengyelországot. Ez a Janus-arcú totalitarizmus, a kétpetéjű ikerdiktatúra.

A kommunizmus keleti használatra szánt nyugati eszme. Marx művei a XIX. század második felében Londonban, a felemelkedő brit világbirodalom kulturális miliőjében íródtak. Azaz a Nyugat pénzügyi központjában született meg a kommunizmus gondolata, praxisa viszont Keleten alakult ki. Ez ám a történelmi dialektika! Az elmúlt száz-százötven évben a nyugati értelmiség egyenlősítő ideáit rendre a Kelet valósította meg, anélkül, hogy Marx Szentpétervárra, Sartre Kubába, az eurokommunisták Phenjanba költöztek volna. Lukács György a polgári kultúra minden áldását (korszerű lakás, kamarazene-hallgatás, akadémiai fogadások) élvezve írt „a forradalom szubjektumát hordozó párt” munkásosztálynak szóló parancsairól, ő maga nem egy csepeli szoba-konyha társbérletében élt.

Ha már az eszménél tartunk. Mikor kerül egyenlőségjel az »egyenlőség« kifejezés és az »igazságosság« közé?

Ez régóta kísérti az ember képzeletét. De az a gondolat, hogy az »méltó és igazságos, illő és üdvösséges«, ami e világian egyenlő, a felvilágosodás materia-lista szárnyának a terméke. E gondolat a vallás visszaszorulásával párhuzamosan terjedt, és az a tartalma, hogy a földi, vagyis anyagi egyenlőség a morálisan egyedül elfogadható állapot. Martin Luther King 1956. november 4-én úgy fogalmazott: »A kommunizmus erkölcsi relativizmuson és materializmuson alapul, amit keresztény ember nem fogadhat el.«”