Metoo – Merjünk nemet mondani

„Az áldozat felelősségének felvetése egyenlő az áldozathibáztatással?

Nem feltétlenül. Önmagában az a kérdés, hogy mit lehet másképp tenni, hasznos és nem jelent áldozathibáztatást; akár a feldolgozás vagy a megelőzés része lehet. A viktimológia szerint az áldozati viselkedésnek vannak olyan elemei, melyeket megtanulhatunk elkerülni, lecserélni, hogy úgy reagáljunk a jövőben, hogy ha hasonló helyzetbe kerülünk, akkor csökkentsük az esélyét a visszaélésnek. Mindenkit érdemes lenne megtanítani arra, hogy egy olyan helyzetben, ami számára kényelmetlen, tudjon, merjen nemet mondani.

Akkor hol kezdődik az áldozathibáztatás?

Az áldozathibáztatás akkor merül fel, amikor a történtekhez tudatosságot, érdeket rendelünk. Amikor azt mondjuk, hogy az illető tudatosan került bele a helyzetbe, és ezzel okot adott a visszaélésre. Lehet, hogy az áldozat valóban úgy viselkedett, ahogy azt sokan naívnak, félreérthetőnek tartanák, de ez nem jelenti azt, hogy tisztában volt azzal, hogy cselekvésével lehetőséget adott bármire, lehet, hogy ez csak egy ösztönös cselekvés, zsigeri folyamat volt. Tehát nem azzal a céllal viselkedett úgy, hogy zaklassák vagy megerőszakolják.  Használt egy eszköztárat, de nem volt felkészülve a következményekre. Ráadásul, ha adott ingerre – például csinos külső – adott választ rendelünk hozzá – feltámad a férfivágy –, akkor ennek egyetlen, illogikus üzenete az lesz, hogy az erőszaktevő nem cselekedhetett másként.

Miért illogikus ez?

Ha az áldozatról feltételezzük, hogy másként is cselekedhetett volna, miért nem tesszük fel ugyanezt az erőszaktevőről? Vagy azt gondoljuk, hogy vannak olyan csábító ingerek, amik hatására kénytelen valaki zaklatni a másikat? Ha az egyik oldalon elfogadjuk az ösztönös vagy tudatos cselekvést, akkor miért nem tesszük meg ugyanezt a másik oldalon is? A legnagyobb hiányosság a szexuális zaklatás tárgyalásakor szerintem az, hogy amikor az áldozatokat hibáztatják – mert olyan fajta felelősséget kötnek hozzá, mintha valamiféle szándékosság vagy előnyszerzés céljából elkövetett tudatos cselekvés lenne a háttérben – akkor sosem abból indulnak ki, hogy az áldozatok miért tették azt, amit az adott helyzetben. Pedig nem elég a történteket elemezni, fontos megérteni az egyéni mozgatórugókat is. Így azt, hogy egy adott élethelyzetben – ami lehet krízishelyzet vagy egy nagy lehetőségként felfogott helyzet – milyen eszközöket vetünk be. Mit hozunk otthonról, milyen repertoárunk van, mennyire tanítottak meg szüleink arra, hogy hol húzzuk meg a határt, milyen az önbecsülésünk, és ez alapján mit teszünk. Pofon vágjuk az illetőt, vagy elküldjük a fenébe, vagy épp nem tiltakozunk, mert félünk a következményektől vagy, úgy gondoljuk, más esélyünk úgy sincs.

»Más esélyünk úgy sincs«. Ezt hogy értsük?

Nagyon sok olyan fiatal lánnyal találkoztam a munkám során, akik életéből teljesen hiányoztak a pozitív visszacsatolások; nem kaptak semmilyen megerősítés a személyiségüket illetően, így azt tanulták meg: az egyetlen fegyver, amivel esetleg hatni tudnak a környezetükre, az a külsejük. Ezeknek a lányoknak nincs semmilyen hátterük, nincs stabilitásuk, nincs meg tehát az önbecsülésük alapja. És egy olyan konkrét helyzetben, amiben azt sugallják nekik, hogy nincs más eszközük, mint a testük, akkor bevetik azt, hiszen amúgy is úgy tudták, tapasztalták, hogy az az egyetlen esélyük.”