Magyarországi közélet

„Valaha elképedve néztük a »kommentelők« őrjöngését a cikkek alatt; ma már alig különböznek a cikkek a »kommentektől« – és nem a »kommentelők« változtak meg, hanem a cikkírók. Ennek az egész örvénylő lármának a hátterében pedig ott van a pusztuló ország, a pusztuló Európa, a szétmángorolt »demokratikus« álmok, a szeméthegyek, az éhező, kábítószeres gettók, a tönkretett állami intézmények és a kizsigerelt népjóléti rendszerek, a bomló családok, a magukra hagyott gyerekek, a zsíros anyagiasság, a pánikos menekülés, a masszív kivándorlás. Kétségbeejtő.

Régi kérdés, bár kezd elavulni a reménytelenség folytán: hogyan lehet bármilyen balkörmű polgári »demokráciában« az állampolgári közösség tagjainak annyira-amennyire észszerű döntéseket hozniuk, ha elméjüket elhomályosítja a valóság- és tényellenes hatalmi propaganda (és a rá úgy-ahogy »reagáló«, szintén irracionális politikai »vita«), illetve a kommersz »tömegkultúra«, »szórakoztatóipar« és az internetes »közösségi médiák« színes és végtelen, szüntelenül változó, mégis egyhangú szennye? Hiszen aki – érthetően és méltányolhatóan viszolyogva – elmenekül belőle Rousseau és Thoreau vadonába, kénytelen lemondani arról, hogy bármin változtasson – kivéve persze önmagát, ami nem csekélység. Ráadásul aki küzdelemre vállalkozik, nyakig a műtrágyában, maga is bemocskolódik, óhatatlanul. Ugyan ki tud tisztán gondolkodni a ricsajban és a bűzben?

Hogyan lehetséges, hogy választók – az egész világon – a közemberek (azaz saját maguk) átlagánál sokkal silányabb vezetőket emelnek maguk fölé? Ez már az ókorban is meggondolkoztatta az elmélkedőket. Némelyiküket arra késztette, hogy elvessék – mint illúziót – a demokrácia gondolatát. De mivel a tirannusok is átlagon aluliak, valami mást kerestek. Ez a más pedig mindmáig hiányzik.”