Metoo-kampány: minden férfi seggfej?

Legalább magyarul menne a metoozás: énis. Ez volt az első gondolatom, amikor egy ismerős nő feltette a kérdést a Facebookon, hogy ha ő nem „metoo”, attól még nőnek számít-e. Már jó ideje ment a metoozás ekkor a Facebookon, de én csak ebből értesültem róla, hogy van, elsőre – vallom be férfiasan – le se esett, hogy mi ez a fonémahalmaz, hogy „metó”. És szembe se jött. Az ismerősi köröm talán valami buborék, ahol nincsenek ilyen zaklatások, vagy szomorúan elhallgatják a dolgot a nők. 

Esetleg csak bizonyos szakmákra, szegmensekre jellemző, például a művészvilágra (plusz Uber). Minthogy állítólag a felmérések számai és a napvilágra kerülő esetek töredékét sem alkotják a valódi számnak, ezért aztán semmi biztosat nem mondhatunk. Ha nem ismerjük a nők munkahelyi zaklatásának tömegességét, akkor honnan tudjuk, hogy tömeges – ez a benyomásunk? 

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy átfutottam a hvg-n Vándor Éva cikkét, aki „női szemmel igyekszik magyarázatot adni a férfiaknak, hogyan kell érteni azt, hogy »én is«”. Nekem semmi újat nem mondott, inkább csak a fejemet csóváltam. 

A Facebookra való kiírogatás, hashtagaktivizmus nem fog megoldani semmit, de azt se gondolom, hogy felfújt női hisztiről lenne szó. Hogy épp egy hollywoodi barom kapcsán jön fel a dolog, ez mellékes. Az szerintem nem igaz, hogy ne tudná a közvélemény, hogy munkahelyi zaklatás létezik, és többről van szó, mint elszigetelt esetekről. Agyban tudja, agyban tudjuk, de nem árt szembesülni valódi esetekkel sem. Szemtől szemben, hús-vér elszenvedőkkel és elkövetőkkel (azokkal inkább nem). Bátor dolognak tartom, hogy oly sokan felvállalják ezt nyíltan (bár szerintem értelmesebb lenne személyesen felvállalni baráti körben, nem FB-n). Nem lehet egyszerű megvívni a belső csatát, hogy akkor kiírja-e egy nagyobb jó érdekében valaki, hogy metoo, vagy ne. Ha ez végső soron megkönnyebbülést okoz és felhívja a figyelmet egy létező jelenségre – nagyszerű.

Mernek-e feljelenteni, akik ki merik írni, hogy metoo? Vagy megelégszenek a metooval?

A Vándor Éva-féle cikkekkel a baj, az az, hogy eleve passzív-agresszív-szerű pozícióból indítanak. Felrajzolják a karikatúraszerű férfiellenséget a falra, azzal hadakoznak; ha pedig nem adsz nekik igazat, akkor meg seggfej vagy, aki csak védi a hatalmi pozícióját, nem akar szembesülni, a kör bezárult. Eleve az indítás ilyen látványosan durcás. Mintha el kéne magyarázni mindazt, amit elmagyaráz – holott nem kell. 

„Sok nőnek, aki a »jó a segged!« beszólástól a nemi erőszakig terjedő spektrumon megtapasztalta a szexuális zaklatást, a közösségi oldalakon megjelenő vallomások katarzisélménnyel érnek fel. Közben sok férfi talán nem is érti, mi történik, mi ez a gát, amely most átszakadt, honnan bukkan fel ez a sok történet, és ott van bennük a kétség is: nem lehet, hogy a nők kicsit túlreagálják?” - teszi fel a kérdést Vándor Éva. Elkezd találgatni, és arra jut, hogy a pasik „a terminológiában nem ismernek magukra”, s ha nem értenénk, mit akar mondani, megmagyarázza: „amikor nők elleni erőszakról beszélünk, nem mondjuk ki, hogy férfiak az elkövetők.”

Van még tovább is.

„Amikor a nők teherbe eséséről van szó, nem mondjuk ki, hogy férfiak a teherbe ejtők. A statisztikákban is nőket látunk, mint az erőszak áldozatait, és nem azt olvassuk ki belőlük, hogy hány férfi követett el erőszakot. Passzív konstrukciókat használunk, amelyekből kihagyjuk az aktív szereplőt, pedig az erőszak nem megtörténik, az erőszakot valaki elköveti.” 

No, ezen ponton kértem ki magamnak, hogy hülyének azért ne nézzenek már minket. Vándor Éva tényleg úgy látja, ennyire nehéz a férfiak felfogása, hogy ne tudnák, a nők elleni erőszakot férfiak szokták elkövetni? Hogy a „minket” alatt Vándor Éva a férfiatársadalomra gondol, azt onnan veszem, hogy ez a szöveg kontextusa, nő magyaráz a nehézagyú pasiknak, mint amikor az óvónéni magyaráz az óvodásnak: „na, most sorba állunk és elmegyünk az ebédlőbe”. Vagy mint amikor a kutyának a piszkába nyomják az orrát. 

Szerintem földtől elszakadt feministának kell lenni, hogy a passzív szószerkezeteknek ekkora hatalmat tulajdonítsunk. Józan paraszti ész! Az sokat segít. Tudom, a feministák és elméleteik nagyon rá vannak gyógyulva a nyelvre, struktúrák és posztstruktúrák sorakoznak, azok határozzák meg az ő tudatukat kikerülhetetlenül. De: ki kéne jönni a dobozból. Nem a munkahelyi erőszak problémáját kívánom elbagatellizálni, de ez a megközelítés teljesen félreviszi a „diskurzust”.

Csendben jelzem, ha a nőiesség és férfiasság társadalmi konstrukció, akkor bizonyára a férfi zaklatásra való hajlama és a zaklatás „rendszerszintű” jelenléte is társadalmi konstrukció. A konstruáló társadalomban pedig feltűnően sok a nő (már hallom is, hogy: áldozathibáztatás!). Vagy ha a férfiak ellen fordítható, akkor mégis képbe kerül a biológia?

Ami viszont veszélyes tendenciákat mutat, az ez a mondat: „Sok nőnek, aki a „jó a segged!” beszólástól a nemi erőszakig terjedő spektrumon megtapasztalta a szexuális zaklatást, a közösségi oldalakon megjelenő vallomások katarzisélménnyel érnek fel”.

A mondat háromnegyedével semmi probléma nincs. Ha sokaknak egy Facebookos metoo okoz katarzist, legyen, és tényleg felismerésszerű lehet, hogy az áldozatok nincsenek egyedül. És hogy ezt most nem csak tudják, de érzik is.

Viszont ebből a mondatból kitűnik, hogy

Spektrumokban nehéz határt húzni, de a „jó a segged” kiszólást azért megvédeném. Nem túl cizellált, persze, de mégiscsak valamiféle bókról beszélünk, persze legtöbb esetben egy egyszerűbb elméjű férfitól. Hanglejtéstől függően a „jó a segged” lehet alpári megjegyzés vagy komoly bók, de hogy ez szinte erőszakként fogná fel bármely nő, azt kétlem. Ha kifejezetten nem kedveli a címzett a címzőt, maximum azt mondja neki, hogy „kopj le, seggfej!”.

Egy szimpla bók, akár egyszerűcskébb, akár kifinomultabb, már csak azért sem szexuális zaklatás, mert elismerést jelez, olyan elismerést, ami után a hatalmi szituáció megváltozik: a nő kerül felülre. Lenézően legyinthet és lekoppinthatja a nyálcsorgatókat, vagy fogadhatja a bókot közeledéssel.

A bók, beleértve alpári formáit is, nem szexuális zaklatás, és nem is az első lépés afelé. Aki zaklatni akar, megoldja bók nélkül is. 

Végül még csak annyi: nem kell ám a társadalom egészét szexuális zaklatásoktól sűrűn fertőzött terepnek tekinteni csak azért, mert a művészvilág speciel ilyen. 

Üdvözlendő lehet tehát, hogy sokan bátran felvállalják, zaklatták őket. De ha ezt a témát lenyúlják a feministák és a mentálhigiénés jólétükhöz szükséges napi férfiszidás részévé teszik, naugyemegmondták, akkor garantáltan nem lehet mainstreamingelni majd, hogy metoo. Ha van, akinek az esetében megértem, hogy viszolyog a férfiaktól, az az, akit tényleg zaklattak, megerőszakoltak (Vándor Éva kedvéért: a férfiak). De nem kell megvárni, amíg minden kéretlen férfiközeledést erőszakként megélő nők maníros póza lesza a metoo-zásból. 

A szexuális zaklatás és erőszak túl súlyos téma ahhoz, hogy egy általános férfiellenességbe csatornázzák be.