„Spanyolország már nem Francóé, hanem az Európai Unió egyik legliberálisabb, legdecentralizáltabb demokráciája, amely messzemenő önrendelkezési jogot biztosít régióinak. Ha a katalánok úgy érzik, ez kevés, vagy újratárgyalnák az alkotmány pontjait, vagy úgy látják, a spanyol büdzsé nettó befizetőiként nem annyi befektetést kapnak, amennyi járna, akkor tárgyalniuk kell Madriddal. Az viszont nem járja, hogy – önmagukat mártírszerepbe tolva – rögtön a kiszakadás mellett kardoskodnak, hiszen nem elnyomásból, diktatúrából menekülnek, hanem egy szabad társadalomból, amelynek többsége egyáltalán nem osztja a kiválást. Tényleg, és a spanyolok nem is népszavazhatnak a saját országuk sorsáról?
Koszovót nyilván sokan precedensnek tartják, de az miért nem precedens, hogy Európa és a világ számos más országából viszont az égvilágon senki nem akar kiválni, mivel békében elvannak egy államban a különböző nemzetiségek? A katalánok jól sejtik, hogy az önálló államalapítás igazolásához valami elnyomásra, gyarmatosításra, üldözöttségre, de legalább egy többségi failed state-re lenne szükség (így lett saját országa a zsidóknak a II. világháború után, és így lesz remélhetőleg egyszer majd hazája a sokat szenvedett kurdoknak is), de Spanyolország minden, csak nem failed state.
Néhány megosztott videó láttán könnyű szolidaritást vállalni a katalánokkal – de megkérdezte tőlük valaki, hogy ha így akarnak államhoz jutni, mit gondolnak a joguralomról? És hogy vezetőjük, Carles Puigdemont mégis mire gondolt, amikor közölte, »elnyertük a jogot, hogy legyen egy független államunk«? Mert ez így sok minden, de nem szabadság és nem demokrácia. És főleg nem autonómia.”