Hispánia csütörtököt mond

„Térjünk hát vissza jó spanyoljainkhoz és anélkül, hogy a viaszt feltalálnánk újfent, kockáztassunk meg egy röpke retroaktiv sandítást a színfalak mögé: ez az ország soha nem volt egységes és oszthatatlan, elég, ha a mérföldkőnek tekintett 1479-es frigyre gondolunk, amely Kasztíliát és Aragóniát egy mederbe terelte, a Franco versus Katalónia többfordulós (több évtizedes) meccsre, vagy a baszkok nem vértelen és nem rövid mozgalmára. A kiüresedett, kvázi súlytalanná silányult  királyság intézménye nem tud olyan tényező lenni, mint egykor a valóban uralkodók: nem garanciája a bölcs és higgadt döntéseknek, nem konszenzust – ha azt kell – kicsikaró szereplő. A kezdeti uniós hallgatás, félig elmormolt hümmögés sem tett jót az ügynek, melyet most nem egyik vagy másik tábor javára kell dűlőre vinni, hanem konfliktuskezelésben jeleskedni. Feladvány és lehetséges megoldások –  ilyen egyszerű a képlet.

Bármit is lép Madrid a csütörtökön lejáró –  amúgy teátrálisan kiszabott –  ultimátum után, az már csak kármentés: a spanyol szétfejlődés folyamatát (akár középtávon is) elakaszthatja, de mindenképp presztízsveszteséggel jár, és itt nem feltétlenül az aktuális ellenzékre gondolok, de az olyan külföldiek közösségére is, mint a milliós tételeket kitevő latin-amerikaiak vagy románok, vagy éppen a Hispániában befektetéseikért féltő idegen vállalkozók, a multik.

S hogy a képlet bonyolultságát, miért ne: perverz vonatkozásait se spóroljuk le e rövid futamból, a Generalitat és maga Carles Puigdemont is gondban van: egy félig visszaszívott ígéretet se lenyelni se kiköpni nem célzatos. De öblögetni is csak ideig-óráig lehet.”