Az öltöző magánya

„Magyarázat sem szükséges ahhoz, hogy a történteket látva érthetővé váljon, micsoda pálfordulás állt be a nemzeti csapat megítélésében az elmúlt két évben. Akik a Feröer elleni 1-0-s »siker« alatt kifütyülték a csapatot, Dárdai Pál nevét vagy épp Auf Wiedersehen!-t skandáltak Bernd Storck szövetségi kapitánynak, azok 2015 novemberében, a norvégok elleni Eb-pótselejtezőt követően még magasztalták. Akik most az öltözőbe parancsolták Dzsudzsákot, azok a tavaly nyári Eb-n ölelték, csókolták a lyoni Stade des Lumières arénában a kapu mögött. Azokat a magyar edzőket pedig, akik akkor félhalkan szalmaláng győzelmekről beszéltek, a pokolba kívánta minden magyar futballszerető.

Nekik lett igazuk, hiszen gyökeres változások nem indultak el a sportágban. Néhány év alatt több tíz milliárd forintnyi társasági adó vándorolt a klubok kasszájába, de ahelyett, hogy a tekintélyes summa a nemzetközi kupák főtáblájára repítette volna csapatainkat, vagy világverő akadémiák épültek volna belőle, a magyar focisták bérigényei emelkedtek tőle az egekbe. Hiába tagadják az illetékesek, a sportcélú taórendszer a hasznos költés mellett elképesztő mennyiségű pénzt csorgat el láthatatlan csatornákba. A józan gondolkodású, akár sportrajongó embereknek eközben tele a hócipőjük a gombamód szaporodó tízezres stadionokkal, amelyeket majd százak fognak belakni.

Ugyanígy a Na ugyé!-kból sem kérnek – Orbán Viktor így véleményezte Facebook-oldalán, hogy a válogatott 2015-ben kijutott az Európa-bajnokságra –, ugyanis egy nemzeti csapat nem (sport)politikai eszköz, miképp közpénzből űzött hobbiként sem tekinthet rá senki. A válogatott az ország kirakatcsapata, amely a szurkolót a felhők közé repíti, ha nyer, és kétségbeesésbe taszítja, ha kikap.”