„Felbukkantak hát azok, akik marhára unják már a szexuális zaklatási ügyeket. A lincshangulatot. Akik szerint túlspannolták az egészet. S miközben együtt érezve, mélyen tiszteletben tartják minden megszólaló fájdalmas, traumatikus emlékeit, szólniuk muszáj a főrendező személyes életútjának másik aspektusáról, az értékteremtő oldalról, a művészemberről is. Függetlenül minden egyébtől az Örökkévaló előtt mondják, Marton László sokuknak munkát adott, sokakat bújtatott a Kádár-rendszerben. Jó igazgató volt, a jó színészek mind szerették, ha Ő valami rosszat tett – lehet, de az más kérdés –, az sem tiporhatja sárba egy 75 éves nagy színházi ember életének minden eredményét. Makulátlan férfi. Sőt, Isten bocsássa meg, ha ezt a Sárosdi Lilla hallja, de egy úriember. A művészvilág meg már csak ilyen. A testi közelség, a nagy egyéniségek kisugárzása. De csak nem hiszitek, hogy bármelyik munkahelyen vagy csapatépítő tréningen a főnök nem dugja halálra a beosztottjait? Aki nem alkalmazkodik, az bizony búcsút mondhat a munkájának, az álmainak. Ez van, elég volt hát.”