„Az istentől származó, majd onnan lassacskán lecsorgó hatalom elmélete első hallásra is sunyi magyarázkodásnak tűnt számomra, ami semmi másra nem jó, mint arra, hogy akinek van, az kapaszkodjon belé. Akinek meg nincs, az meg fogja be a pofáját. Az 55-ös busz szomorú története azután végleg lerombolta bennem a feltételezést, miszerint a hatalom puszta megléte alkalmassá teszi használatára bitorlóját. Ez egyáltalán nincs így: a hatalom semmiben sem különbözik a többi tudatmódosítótól, mert ugyan biztosan akad egy ember a millióból, aki kreatívan és megfontoltan használja a heroint, azonban a többiek nyálcsorgatva simulnak bele az állati sorba, és meg vannak győződve saját felsőbbrendűségükről. (...)
Nyilván nem akarom a fizetésre fogni, hogy némelyik buszvezető büdös bunkó módjára viselkedik, de fontos a megértésükhöz a feszültség, ami a napi párezer élet és a vacak fizetés között vibrál. A házastárs már rég lelépett, a gyerekeik kiröhögik őket, a központ néhány évente új egyenruhákat terveztet nekik, amik nejlonból készülnek és nevetségesen néznek ki, az utasok néha megverik őket vagy leköpik, az utak borzalmasak, a buszok füstölnek és kiégnek, és semmi, de semmi sem marad, csak az a kis hatalom, amikor kinyitják az ajtót, majd bezárják. Itt összpontosul a világ minden dühe és frusztráltsága, az ujj elindul, de aztán mégse, az ajtó zárva marad, rohadjon meg mindenki!
Mert megteheti.
Megteheti, hogy nem áll meg a megállóban, megteheti, hogy nem nyitja ki az ajtót, megteheti, hogy leszállítja az utast. Ennyit tehet meg, és ezt meg is teszi, mert abban a pillanatban, hogy behúzza a kéziféket és kiszáll, már semmi hatalma nem marad, nem tisztelik az utcán, a családban, a kocsmában, a közértben vagy a buszon – ha nem ő vezeti. De amikor igen, akkor megmutathatja végre.”