A tagadás aktivistáiról

Szerb Antal azon tűnődött két cigaretta között, hogy mennyi mindent másként hívnak az ő korában, mint azelőtt. A semmittevést kikapcsolódásnak, a gyávaságot gátlásnak, az ostobaságot kétes ideológiának. Manapság sem rózsásabb a helyzet. A gazdasági migránst például politikai menekültnek, Európa megszállását bevándorlásnak, a kényszerkvótát szolidaritásnak, a választási szabadság hiányát liberalizmusnak, a szájkosarat véleményszabadságnak, a cenzúrát politikai korrektségnek, a nemzeti önfeladást toleranciának nevezik. A Szerb által említett kétes ideológia képviselőjét pedig civil aktivistának.

Ezek a figurák általában a baloldalról érkeznek. A tagadás szellemét hordozzák, mégpedig – multikulti ide vagy oda – meglehetősen provinciális színvonalon. Hiányzik belőlük Madách Luciferjének ironikus fölénye, vagy Bulgakov Wolandjának finom eleganciája. Halántékukon lüktető erekkel, indulatosan hörögve mondanak nemet mindenre. Meglehetősen nyögvenyelős társulatnak tűnnek. Újabban a magyar valóságot nem bírják megemészteni. Ellenfeleik, helyesebben ellenségeik eredményeit fogcsikorgatva veszik tudomásul, ha ugyan tudomásul veszik, majd azonnal támadásba lendülnek. Talán azoknak van igaza – jelesül Baudrillardnak és Molnár Tamásnak –, akik szerint a baloldali értelmiség képtelen pozitív értéket teremteni, ezért lételeme a tagadás.

Minősítésüket tekintve az aktivisták harmad-negyedosztályú politikai kekecek. Világnézetük – finoman szólva – zavaros. Talán eklektikus, vagy tendenciózus liberalizmusnak lehetne mondani, azaz a klasszikus szabadelvűség vadhajtásának. Képviselői a minimális intellektuális etikát mellőzve válogatnak az ellentmondó elvek között. Számukra a történelem, a filozófiatörténet afféle ideológiai turkáló. Azt kapják magukra, azzal azonosulnak éppen, ami pillanatnyilag hasznosnak látszik. Ez a sajátos divatirányzat elvi szilárdságukból fakad. Elkötelezett szélkakasok.

Örökké valamivel szemben határozzák meg „szabadságharcos” identitásukat. Amolyan Che Guevarába plántált, posztmodern Matuska Szilveszterek. Politikai happeningjeik célja, hogy minél nagyobb durranás legyen azok végeredménye. Bármerre néznek, mindenfelé felrobbantandó viaduktokat látnak. A kormány és a nemzet között, a kormány és a történelmi egyházak között, a kormány és a hazai nemzetiségek között, a kormány és a határon túli magyarok között, a kormány és a munkavállalók között, a kormány és a munkaadók között, a kormány és a gazdák között, a kormány és a nyugdíjasok között. Az eléjük táruló politikai panoráma, érthető módon, számukra nem a boldogság forrása.

De ne legyünk túl szigorúak hozzájuk. Tegyük a szívünkre a kezünket: melyik galamblelkű aktivistának ne támadna kedve egy kis robbantgatáshoz, a számára lehangoló összkép láttán. Lassan létük kerül veszélybe, ezért mindenre elszántak. Tisztában vannak vele, hogy valami nagyon nagy durranás kell, különben nemhogy a választási győzelemre, de favoritjaik parlamentbe juttatására sem lesz esély. Magyarán: megszűnik létjogosultságuk, minek következtében leszerelik az összes soros ATM-automatát.

A megélhetési aktivisták - mert ne higgyük, hogy közéleti aktivitásuk kizárólag politikai libidójukból ered – legérzékenyebb pontjához, a tehetség hiányához értünk. Ezek a lehangoló percemberkék úgy érzik, többre hivatottak. Sokkal többre. Valakik szeretnének lenni, noha ezt szellemi megnyilvánulásaik különösebben nem indokolják. Többségük művészeti, irodalmi, színházi teljesítménye ugyanis a nullához közelít. Így hát felcsapnak aktivistának, amivel tehetségtelenből mindjárt elutasítottá avanzsálnak. Átkerülnek a „politikai” okokból mellőzött, szerencsés esetben a politikai okból üldözött kategóriába. Ami tényleg komoly, noha nem tisztán esztétikai teljesítmény. Ha nem üldözik őket, természetesen az sem jelent gondot, akkor önerőből rettegnek. Kitartóan, elkötelezetten, publikusan, míg némi – állami – pályázati pénz kicsikarása nem oldja halálfélelmüket. Időnként vehemensen feljelentik önmagukat is.

Figyelemre méltó tulajdonsága az aktivistának, hogy zavarba ejtő őszinteséggel képes hazudni. Ezt a rendkívüli adottságát általában meggyőződésnek titulálja. Sokan talán azt gondolják: a tudatos hazudozás a pofátlanság apoteózisa. Tévednek. Egyrészt a pofátlanság kifejezést a jó modor miatt inkább kerüljük. Másrészt az aktivista nem pofátlan, azaz arctalan, hanem csereszabatos.

Prototípusát a szabaddemokraták megjelenésekor dobták a politikai piacra. Nonkonformista szakáll, az intellektualizmust jelző szemüveg, filozófiai gondok ritkította hajzat, gyors – a gondolkodás sebességét jelző – beszéd, permanens aggódás bármiért. A típus a kezdeti sikert követően mégsem vált be. A szériagyártás elmaradt. Napjaikban azonban úgy tűnik, némileg módosítva ugyan, de ismét itt az alapmodell. A szakáll ugyan rövidebb, a haj sűrűbb, az arc ellenben hasonlóan nagy, akárcsak a magabiztos politikai mindentudás. Extraként pedig az aktivistával együtt megkaptuk a megahangerőt.

A politikai aktivista megkülönböztető jegye – akár a szenteknél az attribútum – a megafon. Litániája a „mondjon le!”. Plakátja a „Takarodj!” Csodafegyvere a festékes zacskó. Utóbbi célba juttatásával gondok vannak ugyan, de erről talán nem a kormány tehet. Bár, ki tudja? Az extra hangerő mindenesetre azért vált szükségessé, mert megszűnt a balliberálisok médiamonopóliuma. Létrejött néhány jobboldali, konzervatív orgánum. Ezt érzik a liberálisok a sajtószabadság lábbal tiprásának. A totális ballib médiahatalom csorbulását. A közbeszédet ennek ellenére mégsem a konzervatív-keresztény értelmiség uralja.

Nem kis részben azért, mert aktivistái idejében elhelyezték taposóaknáikat a köznyelvben.

A már idézett Baudrillard elsők között figyelt fel a jelenségre, amely a feketékből „színeseket”, a prostituáltakból „szexuális munkásokat” csinált. Az efféle gyógymód, szerinte, sokkal obszcénebb, mint az, amit elrejteni igyekszik.

A teoretikus kitérő után azonban vissza a frontvonalra. A taposóaknák a következőképpen működnek: azt mondod néger, a szó alatt már robban is a rasszista kifejezés. A nemzeti alatt a kirekesztő, a homoszexuális alatt a homofób, a keresztény alatt az intoleráns akna. A rasszista szónak ma nagyjából az funkciója, ami a középkorban az eretnek, a Harmadik Birodalomban a zsidó, a szocializmusban az osztályellenség stigmájának volt. Magyarán: billog. A megbélyegzettek pedig hiába tiltakoznak kézzel-lábbal. Naponta gyönyörűséges csokrot szedhetünk a baloldali sajtó jelzőiből faj- és nemzetvédelemről, diktatúráról, kirekesztésről, korrupcióról, nácizmusról, a valaha nyilasok minősítésére fenntartott jelzőkből. A liberalizmus viszont – sokak számára – a politikai jó szinonimája lett. Aktivistái olyan kifejezéseket sajátítottak ki, mint szabadság, autonómia, szolidaritás és így tovább. Az átlagszavazónak szánt jelszavaik, jóllehet nem többek közhelygyűjteményekből buherált szlogeneknél, széles körben hatnak. Beszivárogtak a köznyelvbe, ami bizonyos fokig ideologikussá vált.

A liberális elvek rendkívüli előnye, hogy bármikor megváltoztathatók. Az ellenségkép azonban változatlan. A ballib éles választóvonalat húz maga és a többi ideológia közé, mi-re és a ti-re osztva az etikai térfelet. Miért, miért nem, végül mindig a „mi” lesz a jó, a „ti” meg a rossz. A talánnyal szemben a politológia tanácstalanul áll, akár a kozmológia a fekete lyukak előtt, amelyekben az információ nyomtalanul eltűnik. Az aktivista ellenben aktív marad, mintha rádiumot reggelizett volna müzli helyett.

A civil aktivista elődje az agitátor volt. A szocialista rendszerben az agitpropos – ifjaknak: agitációs és propagandaosztály – vette át a feladatot. Összejöveteleiket aktíváknak nevezték, itt kapták meg az elvtársak az ukázt. A kommunista ideológia bukása után megjelent az aktivisták új nemzedéke. Civilek a civil társadalomért, abszolút civil pénzből. Egy civil minden civilért, minden civil egyért! A legnagyobb civilért. És az ő egyetemes céljaiért, melyek egybeesnek a haladó emberiség céljaival. Illetve érdekeivel.

A legnagyobb civilt fölösleges megnevezni. Legyen elég annyi, hogy némelyek szerint Széchenyi István mellett a helye. Egyébiránt amennyiben megnevezném, összeesküvés-elmélet gyártásával vádolnának. Ehelyett álljon itt inkább egy politikailag korrekt vallomás. Tehát: ez az írás a képzelet műve. Szereplői kitalált, nem létező személyek. Nem véletlenül nincs nevük. Mi több, még névtelenül sem hasonlítanak senkire sem. Különösen nem Fekete-Győr Andrásra, Tamás Gáspár Miklósra, Juhász Péterre, netán Gulyás Mártonra. Őket ugyanis más találta ki. A legaktívabb aktivista.