A kormány nem akarja megvédeni a munkavállalók szabadsághoz való jogát

„A Munka Törvénykönyve (Mt.) kimondja, hogy a munkavállalónak a munkában töltött idő alapján minden naptári évben szabadság jár, amely alap- és pótszabadságból áll. Az, hogy mi minősül munkában töltött időnek, az Mt. részletesen leírja, ami azért fontos, mert bár első hallásra egyértelműnek tűnik, nem egészen az. Az alapszabadság mértéke 20 munkanap, és ez az életkor előrehaladtával növekszik, pótszabadság címén, de ezen kívül is pótszabadság illeti meg a munkavállalót bizonyos esetekben (gyermekek után, egészségkárosodás esetén, fiatal munkavállaló esetében, stb.).

Az alapesettől eltérő esetekre most nem térek ki, de ezeket az Mt. külön szabályozza.

A munkáltatók ugyanakkor sok esetben úgy tekintenek a szabadság kiadására, mint egy adminisztrációs teherre. Sajnos ezt sokszor tényleg könnyű kijátszani, vendéglátásban például a jelenléti ívet pont úgy tölti ki a munkáltató, ahogy épp kedve tartja – függetlenül a valós munkabeosztástól – nincs az a hatóság, aki ellenőrzés alkalmával megfejti, hogy az nem valós munkabeosztást takar. Arról nem is beszélve, hogy az ágazat egyike a leginkább emberhiánnyal küzdő szektornak, ráadásul gazdasági érdek is fűződhet hozzá, hogy a már meglévő dolgozók teljesítsék a pluszmunkát. (...)

Ráadásul a Munka Törvénykönyvének 2012-es módosítása még kiszolgáltatottabbá tette az egyébként is túlterhelt dolgozókat. A korábbiakkal ellentétben ugyanis a kollektív szerződés eltérhet a munkavállalóra nézve negatívan is a törvényben foglaltaktól. Ma csak pótszabadságnak minősül az életkor előrehaladtával járó plusz szabadság, ami egykor az alapszabadságot növelte. És megszűnt az a lehetőség is, hogy a munkavállaló három munkanap szabadságot a tizenöt napos határidő mellőzésével vehessen igénybe. Ez persze csak néhány példa, nyilván hosszasan lehetne elemezni a 2012-es változásokat, de itt is maga a trend az, ami érdekes és elgondolkodtató.”