A munkáltatók ugyanakkor sok esetben úgy tekintenek a szabadság kiadására, mint egy adminisztrációs teherre. Sajnos ezt sokszor tényleg könnyű kijátszani, vendéglátásban például a jelenléti ívet pont úgy tölti ki a munkáltató, ahogy épp kedve tartja – függetlenül a valós munkabeosztástól – nincs az a hatóság, aki ellenőrzés alkalmával megfejti, hogy az nem valós munkabeosztást takar. Arról nem is beszélve, hogy az ágazat egyike a leginkább emberhiánnyal küzdő szektornak, ráadásul gazdasági érdek is fűződhet hozzá, hogy a már meglévő dolgozók teljesítsék a pluszmunkát. (...)
Ráadásul a Munka Törvénykönyvének 2012-es módosítása még kiszolgáltatottabbá tette az egyébként is túlterhelt dolgozókat. A korábbiakkal ellentétben ugyanis a kollektív szerződés eltérhet a munkavállalóra nézve negatívan is a törvényben foglaltaktól. Ma csak pótszabadságnak minősül az életkor előrehaladtával járó plusz szabadság, ami egykor az alapszabadságot növelte. És megszűnt az a lehetőség is, hogy a munkavállaló három munkanap szabadságot a tizenöt napos határidő mellőzésével vehessen igénybe. Ez persze csak néhány példa, nyilván hosszasan lehetne elemezni a 2012-es változásokat, de itt is maga a trend az, ami érdekes és elgondolkodtató.”