Az eljövendő apokalipszis jelei

„Európa haldoklik. Vagy jobban mondva egy öngyilkosságot követ el a szemünk előtt. Az öngyilkosság nem csak az európai politikusok sikertelen politikájának hibája. Mindannyian bűntársaik vagyunk.

A menekültek, akiket Belgrádnál elfelejtenek, akiket Calais-ből és Idomeniből elküldenek. Millónyi ember, akik a háború elől menekülnek, és végül elérik Európát. Egy falat fogunk húzni Franciaországtól Magyarországig, a határok, amiket Schengen eltörölt, újra megerősödnek. Terrortámadások Londontól Isztambulig, Párizstól Berlinig, Nizzától Münchenig. Aki ebben az évben Európa nagyvárosaiban járt, az rendőröket és katonákat láthatott járőrözni a repülőtereken, a bevásárlóközpontokban és a vasútállomásokon. Európa belecsúszott egy állandó »rendkívüli állapotba«, ahogy azt Carl Schmitt definiálta, állítólag, hogy azokat az úgynevezett „európai értékeket” védje, amiket eközben éppen figyelmen kívül hagy.

Az egyirányú utca jelei egyértelműek mindenki számára, akik a nyáron Hamburgban voltak. Még ma is, amikor egy helikopter gyorsan átrepül fölöttünk, úgy érzem, mintha visszahoznánk a G20 csúcs rémálmait, amikor négy napig helikopterek és rendőrszirénák kórusa volt egy elbukott rendszer aláfestése, ami bizonyítani akarta, hogy még életben van.

Az egyik oldalt egy széthullott G20, a másikon tiltakozások és erőszak. Miközben egész város leblokkolt és üres volt, miközben a demonstrálók és a rendőrök egy poszt-apokaliptikus St. Pauliban összecsaptak, a világ hatalmasságai Beethoven „Örömódáját” hallgatta az Elbphilharmonie épületében.

És így fog valószínűleg kinézni az EU vége. Ez nem egy nagy robbanással fog eljönni, ez egy homályos „rendkívüli állapot” lesz, szegénységgel és hanyatlással és azzal kisérve, hogy „testvér lészen minden ember...” (...)

Németországnak van a legnagyobb felelőssége Európa jövőjét illetően

Az EU képviselői, köztük Schäuble és Juncker a szemünk láttára hajtották Európa periféria-országait, Spanyolországtól Görögországig, Portugáliától Horvátországig, a még több adóssággal és megszorítással a szegénység határára. (...)

Épp Németországnak mint az európai projekt magjának van a legnagyobb felelőssége Európa jövőjéért. Amikor egy olyan ország, mint Németország, bejelenti a hosszú ideje legalacsonyabb beruházási rátáját, amikor a beruházók a kormányuknak azért fizetnek, hogy hitelt vegyenek fel és a többlet a történelmi csúcspontjá van, akkor fel kell nekünk tennünk a kérdést, kinek a Németországa ez? Amikor a német elit ragaszkodik ahhoz, hogy a többlet megtartása érdekében nyomott béreken tartsa a német munkásosztályt, és mint eszközt használja azt az olasz és a francia munkásosztály gyengítéséhez; és ezzel Franciaország és Olaszország kormányának egy ürügyet szolgáltatnak az ő saját munkásosztályaik kihasználására, akkor fel kell magunknak tennünk a kérdést, kinek az Európája ez? (...)

Ahogy a nagy költő, Bertolt Brecht a második világháború utá  mondta: »A nagy Karthágó három háborút vezetett. Az első után még mindig erős maradt. A második után még mindig élhető volt. A harmadik után már lehetetlen volt többé megtalálni.«”