A tolerancia nevében behívjuk az intoleranciát

„Milyen veszélyt jelent a migráció?

Abban látom a legnagyobb bajt, hogy Európa vezetőinek egy része – sajnos, a nép egy része is – levetette magáról a Tízparancsolatot, az alapvető természetes erkölcsöket felrúgta és ennek mintegy büntetéseként elveszítette a józan eszét, elvakult. A Szentírásban többször előfordul, hogy elvakultsággal bünteti Isten az embereket. Például az efezusi levélben ezt olvassuk: »Elméjükre sötétség borult« (Ef 4,18). Egyfajta elvakultság jellemzi Európának egyes vezetőit. Ott vagyunk a római birodalom hanyatló korszakában, Caligula, Claudius, Nero korában. A tolerancia nevében behívjuk az intoleranciát, a vallásszabadság nevében egy totalitárius politikai rendszert, a multikulturalizmus nevében invitáljuk a keresztény kultúránkat elutasító muszlim tömeget. A multikulturalizmus nevében a monokultúrát hívjuk be. A pluralizmus nevében meghirdetjük a genderideológiát, hogy szüntessük meg a nemek közti különbséget. Ezek mind olyan ellentmondások, melyek azt mutatják, akik ezeket támogatják, azoknak elhomályosult az értelmük, önmagukkal vannak ellentétben. Az elmúlt vasárnap a misén idéztem Berzsenyi Dánielt: „Minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, melly ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed." Ezek a sorok ma Európára vonatkoznak elsősorban, megvan a veszélye annak, hogy »Európa ledűl, s rabigába görbed«. Ugyanakkor vannak biztató jelek, hiszen egy keresztény ember sosem lehet pesszimista.

Egy keresztény emberben mindig ott él a remény. Hogy látja a reményteli jövőt?

Kereszténynek lenni annyit jelent, mint reménykedni. Bízni Isten erejében és bízni – Isten segítségével – önmagunkban is. Példákat említek: 2012-ben életbe lépett az új alkotmányunk. »Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot és hazánkat a keresztény Európa részévé tette...« Európa dekadens elemei támadják az alkotmány mondatait, de ebből látszik, hogy azok a jövőbe mutatnak. Pozitív, hogy egyre több helyre hívnak, áldjam meg, szakralizáljam azt, ami önmagában profán. Pozitív a szent helyek újrafelfedezése, újra népszerűek a zarándoklatok, az emberek tisztelik az ereklyéket. Szent Pió atya azt jövendölte: »Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad az egész emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérni hathatós oltalmát országukra.« Én igenis reménykedem abban, hogy jön egy erkölcsi, lelki megújulás – mely ma még nem nagyon látszik –, és abban is reménykedhetünk, hogy ehhez Magyarország hozzá tud járulni.”