A terror átkozott rendjéről

Hír: a barcelonai sétálóutcán, a La Ramblán kisteherautó embereket gázolt el. Halotta, sérültek tucatjai maradtak utána.

Késő délután van. Nem tudom melyik szó az igazabbik a késő, vagy a délután... Összezavarodtam, össze zavarodtunk. Talán valamennyien. Melyik szó mennyire jelenti azt, amit mond. Vagy úgy jártak ezek a szavak is a kerge világunkban, mint a tolerancia fogalma, hogy parancsszó lett belőle? A megtűrés, elviselés helyett az elfogadás farizeus kényszere. Felejtsd el, amit ezer évek félelmeinek emléke a génjeid közé rejtett.

Felejtsd el az ősi emberi örökségedet, oltalmazó, védő készségeidet. Ha nem tudod feledni, akkor titkold. Ez volna a píszí értelmezése. Mit lehet még elviselni ezen a nyári délutánon? A terrorból egy esemény is sok, nagyon sok. Eleinte hónapos szünetekkel követték egymást a terror tombolásai, ezek az aljas gyilkos tettek, és a káinok egyre jöttek, gyalog és hajózva érkeztek. És mi toleráltuk, segítettük a lehetetlen és értelmetlen eseményeket látástól vakulásig. A káinok eleinte tán nem is értették, hogy mi lelt minket. Gyávaság volna ez szemükben, vagy a rest lélek tohonyasága, esetleg a beteges, meg nem gondolt gondolat kerge, öngyilkos tánca? Vagy szerintük és szerintünk is új idők jönnek, elviselhetetlen következményeikkel?

„Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van… A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!... Mert most ők jönnek... A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. Szíven döfik azt, akinek jelleme van.” (Márai Sándor)

Délutáni eső esik. Helyettünk is könnyezik az égbolt. Utána vagyunk az újabb borzalmaknak. Borús ég nehezedett fölénk, s ránk szakadt – most Barcelona fölött, Turkuban. Gyászolhatnak rettegve a katalánok, finnek. Gyászolhatunk, retteghetünk mi is. Gyászoljuk meddő sorsunkat, gyerek nélküli hitvány jövőnket. Félhetjük az elveszett paradicsomot, a gyermektelen európai élősködés luxusát és agóniáját. De a káinok népe nem gyászol, vele együtt nem gyászol őszintén az igaz gyásztól mentes együttérzés hiteltelen és hangzatos gyásznyilatkozata, mert ők a tolerancia félreértelmezett, elvakult hirdetőinek, a káinok tomboló veszélyei ködösítőinek a vazallusai.

Ha igaz, mert majd megint újabb terrorakciók jönnek, a terrornak is van átkozott rendszere, rendje. Eleinte egy évben néhányszor elszórtan szorulhatott össze szívünk, aztán havi, majd heti rendszerességgel öltek és ölnek meg a káinok ártatlan embereket. Újabban már naponta. Jaj, délután van, már haragszó is alig hallatszik érettük, érettünk. Azt is lekéstük. Igen a tolerancia jegyében kevesebbet harangozunk…

Késő van, és egyre később lesz. Agyunk legősibb rétege, ha úgy tetszik a reptilis örökségünk, emberségünk kialakulásának a záloga, őrzője figyelmeztetne ugyan, ha hagynánk. De nem hagyjuk. Fecsegünk inkább áltudományokról, a földön túli jelenségekkel szerzett élményekről, sürgős rendrakásról a gender nemi kategóriák szerint, a profit növeléséről, a filantrópiáról, a különböző részleges demokráciák (és melyik demokrácia volna a teljes és kedvünkre való?) értelmezéséről, valamint elfogadásukról és elutasításukról … miközben a káinok már naponta gyilkolnak. Késő van, nagyon késő.