Elmozdulás a holtpontról: lehet őszintén beszélni a szexuális orientációról az egészségügyben?

„Saját tapasztalataink is ezt mutatják: hét háziorvost hívtunk fel, közülük öten egyáltalán nem találkoztak még a praxisukban leszbikus, meleg vagy biszexuális emberekkel (ami már csak a nagy számok törvénye alapján is nehezen elképzelhető), egyiküknek volt olyan páciense, aki egy konkrét problémával kereste fel, ami miatt jelezte, hogy meleg, és volt olyan köztük, aki egy teljesen általános vizsgálat közben elejtett félmondatból következtetett erre, de visszakérdezni »nem mert«, így bár fejben feljegyezte, hogy »talán valami ilyesmiről van szó«, valójában erre nem merne mérget venni.

Dombos Tamás szerint a legalapvetőbb probléma az, hogy az LMBTI-emberek egész egyszerűen nem mernek előbújni, még a háziorvosuknak sem, pedig ez szabadon választható szolgáltatás.

Pedig néha fontos lenne. »Mondok egy példát: egy leszbikus nőnek bizonyos dolgokra nincs szüksége. Mondjuk fogamzásgátlóra, a nőgyógyászok mégis automatikusan próbálják őket rábeszélni, és fel sem merül bennük, hogy azért nincs szükségük külön gyógyszerre, mert nem fognak teherbe esni. Ez egy nyomasztó helyzet, amibe így a páciens belekényszerül, pusztán azért, mert az orvosának eszébe sem jut, hogy egy leszbikus pácienssel áll szemben.

Ugyanígy egy sor betegség felismerését és kezelését könnyíthetni meg, ha az orvos tisztában van azzal, hogy a betegei közt LMBTI-emberekkel is találkozhat. De persze az sem jó, ha mindenbe ezt akarják belemagyarázni, kényszeresen.«

A helyzet tehát minimum nehéz: bár időnként speciális segítségre lehet szükségük, ők maguk sem bíznak eléggé orvosaikban, akik viszont nincsenek felkészítve arra, hogy foglalkozzanak velük.”