„Örök szerelem, ettől nem lehet elszakadni” – így vallott a visszatéréséről a Mandinernek az olimpiai bajnok
Szász Emese a decemberi országos csapatbajnokságon a gyermekei előtt léphet ismét pástra.
A népzenéhez két úton lehet eljutni, azaz kétféle motiváció lehetséges: egyrészt ösztönösen. Másrészt vannak, akik ideológiai alapon jutnak el hozzá, mert fontosnak tartják a hagyományok megőrzését. Interjú.
„Mi motivált?
Ny. Laci: Megszerettem ezeket az erdélyi zenéket, a zenei hangzásukat, meg eleve a Kárpát-medencére jellemző zenét. Meghatározó élmény volt, amikor Erdélyben tanultam hegedülni.
Tünde: Hozzá kell tennem, hogy abban az időszakban még csak csírájában indult és kevés helyen volt Magyarországon népzenei oktatás. Ez a korosztály egy teljesen úttörőcsapat. Vették a fáradságot, kimentek a helyszínekre és ott tanultak.
D. Laci: A népzenéhez két úton lehet eljutni, azaz kétféle motiváció lehetséges: egyrészt ösztönösen, – ehhez tartozok én is meg Laci is – tehát azért kezdtük el a zenélést, mert szerettük, mert megfogott. Másrészt vannak, akik ideológiai alapon jutnak el hozzá, mert fontosnak tartják a hagyományok megőrzését. Én, amióta az eszemet tudom, mindig járt a kezem-lábam. Hat-hét éves koromban már néptáncoltam. Szerettem a zenét, megtanultam magamtól gitározni. Egyetemista koromban a Tatros táncházban találkoztunk mi hárman. Laci oszlopos tagja volt az ottani zenekarnak. Énrám elementáris hatással volt a népzene. Szerettem volna hegedülni vagy brácsázni, de amikor meghallottam a kobozt, akkor nem tudtam ellenállni. Megfogott ez az ősi hangzás. (...)
Tünde, a te életedbe hogyan lépett be az ének, a népdalok, a zene?
Tünde: Nagybányán, ahol a gyerekkoromat töltöttem, működött egy táncház, oda én is eljártam. Ezt én is úgy tudom megfogalmazni, hogy a népzenével való találkozás egy elementáris élmény volt. Úgy is mondhatnám, hogy hatalmas boldogsággal töltött el ennek a zenének a szépsége. Széki, mezőségi, kalotaszegi, székelyföldi zenét és táncokat tanultunk ott. Mindenki énekelt, táncolt szívvel-lélekkel. Én magam úgy csöppentem bele komolyabban az éneklésbe, hogy a Gesztenyefa nevű együttes prímása megkérdezte, hogy volna-e kedvem részt venni egy meglepetés-koncert előkészítésében. Ugyanis farsangra készülődve a zenészek kitalálták, hogy egy koncerttel szeretnék meglepni a táncházas közösséget, és a zenekarral kellett volna énekelnem. Természetesen, igent mondtam. Szilágysági népdalokkal indítottunk. Szóval, így kezdődött. Később megkérdeztem a zenekartól, hogy miért pont engem választottak, így kiderült, hogy amikor a széki táncrend közben a párok sorra, énekelve és forogva elhaladtak a zenészek mellett, akkor hallották, hogy kinek mennyire megy az ének. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, és nekik, a Nagybányai táncházas zenészeknek, hogy így alakult. Életem egyik legnagyobb ajándéka. Égi ajándék az, ha valakinek megadatott, hogy énekeljen vagy hangszeren játsszon. Később, érettségi után Magyarországra kerültem és Budapesten magyar–esztétika–román szakra felvételiztem. Az egyetemi tanulmányok mellett a táncház, a népzene sem hiányozhatott az életemből. Ez a kulturális közeg egyfajta lelki feltöltődést adott, a moldvai és más tájegységek zenéjét muzsikáló táncházakban nagyszerű hangulat volt. Majd én is Kobzos Kiss Tamásnál tanultam kobzolni, sajnos nem elég sokat. Emellett folyamatosan tánc- és énektanfolyamokra jártam, mindig erre költöttem el a pénzem. Közben Bodza Kláránál énekelni tanultam, aki hamar összehozott a Vándor Vokál másik alapító tagjával.”