Trianonidák

„Ha értékskálán nézem őket, az irónia a vidám megértés felé mozdul el, a groteszk a tragikum felé. Ha például a trianoni békeszerződést nézem, tréfás, hogy a IV. részben olyan gondosan körülírják, milyen nemzetközi szerződésekben biztosított jogainkról kell lemondanunk Marokkó, Egyiptom, Thaiföld és Kína esetén, szemben a III. résszel, az Európára vonatkozó politikai rendelkezésekkel, amelyek területének kétharmadától fosztották meg Európa egyik legrégibb működő királyságát. A száraz leírások megborzongatják a szerződés olvasóját, aki maga is a tragédia nézőjévé válik; »trianonidává« lesz. A nagy kérdés a mai magyar társadalom számára, hogy Trianon – még ha szabadulni is akarnánk a kultuszától – mért határozza meg lelkivilágunkat éppúgy, mint egykor ma már múltba vesző őseinkét a Mohácsnál elszenvedett vereség? (...)

A Horthy-korszak pozitív megítélése mellett a sport kapcsán is könnyű a »trianonidát« felismerni. A rendszerváltozás traumájából éppúgy gyógyulni segít a sport és a sportlétesítmények építése, akárcsak az elvesztett háború csapásaiból a múlt század húszas éveiben. A becsülettel megvívott ütközetek után akkor, Trianon után katonai gyakorlótér helyett futballpályákat alakítottak ki az emberek, vívtak, teniszeztek és atletizáltak, melósok és kényes bankfiúk öltöztek át sportmezbe s együtt léptek pályára, s az állam is észbe kapott, hogy a katonaság alól felszabadult energiákat minél hatékonyabban munkához juttassa. Felállították a Testnevelési Főiskolát, elrendelték a levente oktatást, s egy-egy NB I-es rangadót negyven-ötvenezren néztek végig. Pontokban felküzdöttük magunkat a világ népei közt sportban a hetedik helyre, s a kivívott diadalok mögött mindig ott volt a trianoni trauma meghaladásának vágya, s az, hogy a sportsikerek a legreálisabb tevékenységek, amelyeket a ránk kényszerített viszonyok között folytathattunk. Az utókor történelmi »boncjegyzőkönyve« az akkori útkereső nemzedéknek ad igazat: Trianon kultuszunk bennük gyökeredzik.”