A trolldemokrácia és a kulturális baloldaliság

„Melyik politikai eszmerendszert tartod a leginkább elfogadhatónak az előbb kifejtett alapelvek tükrében?

Azzal kezdeném, hogy a kérdésfelvetésed ott hibás, hogy ma nem léteznek nagy politikai eszmerendszerek. A nagy narratívák halottak. Ez régóta közhely, de sajnos igaz. Azon lehet vitatkozni, hogy sajnos vagy nem sajnos, hiszen ugyanezek a nagy eszmerendszerek a 20. században rengeteg szenvedést is okoztak az emberiségnek, de tény, hogy ma már nincsenek olyan általános értékrendek, amikhez igazodni lehetne. Akik ezeket próbálják feltámasztani, eleve kudarcra vannak ítélve. Nincs hagyományos baloldaliság, sem hagyományos konzervativizmus, a konzervatív liberalizmus ugyancsak halott. Még hagyományos szélsőjobboldal sincs igazán.

A mai világban van egy nehezen leírható jelenség, amit Puzsér barátom trolldemokráciának nevez. Ide sorolható a Trump-jelenség, a Brexit, vagy amit Orbán Viktor, Erdoğan rendszere, sőt Duterte, a Fülöp-szigetek elnöke képvisel. Nagyon sok különbség van közöttük, de megfigyelhetők hasonló, vagy éppenséggel azonos elemek, illetve alapok.

Ahogyan óriási differencia volt a kádárkori Magyarországon létező szocializmus, Tito Jugoszláviája, Mao Kínája, vagy Pol Pot Kambodzsája között is, mégis államszocializmus volt mind. Szóval a nyilvánvaló eltérések mellett érzékelünk egy mély azonosságot is a jelenségek hátterében.

És mi az, ami a trolldemokráciával szemben álló egyre inkább kizárólagos erő? A kulturális baloldaliság. A feminizmus, a gender, a multikultis emberjogizmus, a politikai korrektség. Itt már a baloldaliság nem a tőke hatalma ellen irányul, nem a kapitalizmust akarja megváltoztatni egy másik termelési móddá, hanem az emberek közötti viszonyokban, a kultúrában, sőt az intim szférában kíván forradalmi változásokat elérni. Nekem mindkettő, tehát a trolldemokrácia és a kulturális baloldaliság is nagyon ellenszenves, így nem tudok hová állni.

Az előbbi egy újfajta diktatúra és a csőcselékösztönökre építő politizálás, az utóbbi meg egy orwelli lidércnyomás, az ember átprogramozása. Vagyis nem azért vagyok független, mert annyira arisztokratikusnak érzem magam, hogy csak kívülről tudok fikázni mindent és mindenkit, hanem mert azt a minimumot nem találom meg egyikben sem, amivel azonosulni tudnék.”