Emberre nem hasonlító szörnyeket alkotni – Interjú Jeff VanderMeerrel

Itthon a világpremier előtt egy héttel, a Könyvfesztiválon jelent meg Jeff VanderMeer új könyve, a Borne az Agave Könyvek gondozásában. A regény egy névtelen városban játszódik, ahol a Vállalat nevű biotech cég által életre hívott félelmetes szörnyetegek között pár ember próbál túlélni. A könyvről itt írtunk, most pedig feltettünk pár kérdést a szerzőnek. Az angol verzió itt olvasható.

*

Mindenki bajban van a Borne zsánerének meghatározásával. Ön szerint meg kell egyáltalán határozni?

Nem igazán érdekelnek, vagy foglalkoztatnak a műfaji kérdések. Csak azt tudom, hogy hogyan és miért akarok elmondani egy történetet. Ez főleg a karakter nézőpontjától függ: a Borne esetében az epikust és a személyest kellett kiegyensúlyozni. Ezen felül egy fantasztikus és ezzel együtt animés, vagy Moebius-hatásokat mutató nézőpontból akartam megközelíteni az SF-et. Egy kortárs realista regényben sem lenne érdekes egy oldalnyi leírás arról, hogy hogy működnek az okostelefonok, ez a felismerés segített abban, hogy eldöntsem: nem kell oldalakat szánnom arra, hogy elmagyarázzam a regény biotechjének működését. A jövőről szóló regényekben a legtöbb hasonló leírás azért szerepel, mert a szerző a jelenből nézve gondolkodik.

Van egyébként éles határ szépirodalom és zsánerirodalom között?

Az egész karrierem arról szólt, hogy figyelmen kívül hagyjam, sőt: eltüntessem ezeket a határokat. Azt gondolom, hogy Margaret Atwood SF-trilógiája (VadÁdám-trilógia, magyarul az Európa gondozásában jelent meg az első két része – a szerk.) segített igazán ledönteni ezeket a határokat: könnyebbé tette a fantasztikus és spekulatív irodalomnak, hogy a mainstream felől is találjon befogadó olvasókat. Azt gondolom, hogy sokkal forradalmibb, ha nem egy szűk területet próbálsz védeni, hanem megpróbálod kijuttatni a furcsa, kizökkentő ötleteidet annyi olvasónak, amennyinek csak lehet.

Új regényében a címszereplő Borne fejlődése emlékeztet egy gyermek növekedésére, miközben nyilvánvaló, hogy nem teljesen olyan, mint egy ember. Célja volt, hogy a regényen keresztül beszéljen a szülővé válás szépségeiről és a nehézségeiről?

Bizonyos fokig igen. A fiatal Borne és Rachel párbeszédeihez sokat merítettem azokból a beszélgetésekből, amelyeket mostohalányommal folytattam, amikor még gyerek volt. De nem kizárt ugye, hogy Borne egy kreált teremtmény, akit egy bizonyos céllal hoztak létre. Tehát nem egyszerűen egy öröklés-környezet (nature-nurture), vagy anya-gyermek kapcsolatról van szó. Sokszor előfordul, hogy Borne még a butácska, nehezen érthető megjegyzéseivel is mondani akar valamit Rachelnek: ez azért van, mert nincs hozzászokva az emberi nyelv használatához.

Az egyik recenzió arról szólt, hogy az ön szörnyei nem „ismerős” szörnyek, annyira eltérnek az embertől, amennyire lehetséges. Melyik mond el többet rólunk? Egy olyan idegenhez való viszonyunk, ami emlékeztet ránk, vagy egy olyan, ami teljesen különbözik tőlünk?

Ez a New York Times Book Review recenziója volt. Jól esett az az írás, mert pontosan leírta az én megközelítésem: nem olyan szörnyeket vagy állatokat akarok elképzelni, amelyek az emberi lények tükörképei. Vagy nem csak azok. Ha fantasztikus íróként képzeletgazdagok szeretnénk lenni, akkor el kel tudnunk képzelni olyan dolgokat is, amelyeknek nincs köze az emberi lényekhez.

Borne-on kívül két ember a regény főszereplője. Mi motiválja Rachelt és Wicket, hogy megpróbáljanak túlélni ebben a rémálomszerű városban?

Nem akarnak meghalni.

Beszéljünk Mordról, a repülő medvéről. Miért egy óriási medve lett a regény egyik fő antagonistája, és miért tud repülni?

Azért egy hatalmas repülő elefántcickány nevetséges lett volna. Ezen kívül azért, mert szeretem a medvéket, csodálom a fizikai erejüket. Ők azon kevés nagy emlősök közé tartoznak, amelyek az emberiség ellenében is sikeresek tudtak maradni a modern korban. A repüléshez pedig: miért ne?

A Mordot készítő biotech vállalatra a város lakosai egyszerűen a Vállalatként utalnak. Miért nem választott egy konkrét nevet a cégnek?

A Déli Végek-trilógiában a nevek hiánya segített abban, hogy jobban megismerjem őket. A Vállalat nevének hiánya hasonlóképpen működött: talán nekik is szükségük volt az anonimitásra. A Déli Végekben azt is el akartam érni ezzel, hogy a karakterek elvesszenek a környezetben; itt viszont azt akartam, hogy a karakterek kitűnjenek a tájból. Azzal, hogy a karaktereknek van neve, a Vállalatnak viszont nincs, könnyebben elértem ezt.

Sokak szerint homályosak maradtak a világ részletei a Déli Végek-trilógiában. Igaz állítás, hogy a Borne-ban több minden derül ki a háttértörténetről?

Igazából elég sok részlet derült ki a Déli Végek világáról – csak más dolgok, mint amelyekre a Borne-ban sort kerítettem. Ebben a regényben az állatokról és a karakterekről nagyjából annyi részlet derül ki, mint a szettingről.

Feltűnő, hogy a Borne befejezése kicsit optimistább is. Ön lett optimistább, vagy ez a befejezés egyszerűen jobban illett a regényhez?

Mindig igyekszem úgy követni a karaktereket és a helyzeteket, hogy azoknak értelme legyen. Viszont nem gondolom, hogy a Déli Végek vége pesszimista. Ellentétben azzal, amit a való világ tudósai előrejeleznek a valós jövőnkkel kapcsolatban, a regényben a végén életben maradnak az emberek.

A regények írása mellett egy sor antológiát szerkeszt és szerkesztett a feleségével, Ann VanderMeerrel közösen, többek között a The Big Book of Science Fictiont. Hatással vannak önre azok a novellák amelyekkel szerkesztés közben dolgozik?

Egyfajta alázatot szül az, hogy ennyi klasszikus elolvasása után jobban el tudom dönteni, hogy mi lehet még eredeti ötlet, és mi nem. Létrehoz egyfajta üledékes réteget az elmém hátsó részében, mielőtt nekiállnék dolgozni egy új regényen. Tehát nem annyira tudatos, inkább tudatalatti befolyásról van szó: lappangóról.

*

Kövess minket Facebookon és Molyon, emellett pedig olvasd el e-könyvünket a hazai fantasztikum helyzetéről!