Fellélegezhetünk: hiába rúgta fel az évtizedes egyezményt Putyin és Zelenszkij, Magyarország biztonságban van
Advent negyedik vasárnapján jó hír jött.
A terrorizmus aszimmetrikus hadviselés, a politikai döntéshozóknak címzett vérrel pecsételt levél.
Él bennünk egy határozott kép arról, hogyan kell kinéznie egy háborúnak. Egymásnak feszülő nemzetállamokra gondolunk, akik – Clausewitz szavaival élve – másképp folytatják a politikát. A manchesteri merényletet ezért nem is szemléljük egy háború részeként, ugyanúgy, ahogy Brüsszelt, Párizst, és Nizzát sem így könyveltük el. Hagyományos háború-képünkbe ugyanis nem fér bele, hogy terrorszervezetek vagy akár elszigetelt egyének nagy múltú államok és nemzetek ellen viseljenek hadat, ráadásul nem is a városoktól távol, kinn a csatamezőn, hanem egy koncerten, egy strandon, az utcán, a hétköznapok sűrűjében. Nincs ultimátum, nincsenek heves diplomáciai lépések, amelyek megelőznék a konfliktust.
Salman (egy fiatal brit állampolgár, a nyitóképen) bemegy egy Ariana Grande-koncertre és meggyilkol 22 tinédzsert. Mindenki úgy beszél erről, mint egy balesetről.
Olyan régóta nem álltunk hadban, hogy észre sem vettük, hogy a háborúk arca megváltozott, aszimmetrikussá vált. Nem államok és nemzetek között zajlik, hanem milíciák, „franchise terrorszervezetek” hálózatai és társadalmak között. Nincs többé sem front, sem hátország. Nekünk erről nem szóltak. A háború egy politikai magatartásforma fegyveres kikényszerítése, nem harsonaszó és lovasroham. A változás nem tegnap kezdődött. Az algíri csata című filmben Mathieu ezredes így megfogalmazta a problémát: „Ez az ellenség névtelen, felismerhetetlen, elvegyül az ezrek között, akik hasonlók hozzá. […] a probléma kifejezetten katonai oldala tulajdonképpen másodlagos. Ennél nyilvánvalóan fontosabb a rendőri oldala.”
Ma talán azt mondanánk, a probléma katonai oldalánál a politikai, kulturális, információs vetület a lényegesebb. Mert az világos, hogy az Iszlám Államra katonai fenyegetést aligha jelentett az a nyolcéves Disney-rajongó kislány, aki a robbanás okozta sérüléseibe halt bele a merénylet után. A bomba nem pusztán egy aréna előterében robbant, hanem a populáris kultúra vakufénytől beragyogott, rajongó visongástól zajos szentélyében.
Miközben vagy a bénultság, vagy még rosszabb esetben már a közöny keríti hatalmába az embereket, a politika kiéhezett hiénaként veti rá magát az áldozatokra. Egyesek szerint a baloldal tehet a merényletről, mert bevándorláspártiságával kihívta Európa ellen a sorsot.
Az ellenkező oldalon úgy vélik, a jobboldalé a felelősség, hiszen iszlamofóbiája elidegenítette az Európában élő muszlimokat. A szélsőséges feministák szerint a merénylet férfierőszak volt, hiszen az elkövető férfi, az áldozatok pedig nők. Született olyan publicisztika is, amelynek szerzője nem érti, mi a rendkívüli a mészárlásban, amit a társadalmi egyenlőtlenségek logikus következményének tart. Vannak, akik egyenesen vallásháborúról beszélnek, mások azt hangoztatják (ki tudja milyen alapon), hogy nem szabad felvetni a helyzet kulturális vonatkozásait sem. Az elemzők azon tanakodnak, hogy a brit parlamenti választást hogyan befolyásolják majd a történtek, a kevésbé spekulatív hajlamúak pedig mécsesekből szíveket raknak ki a helyszínen és a szeretet erejével akarják megállítani a terrort.
A naivitás és a gyűlölet közötti erőtér politikai narratívái mentén olyan magas barikádokat emelnek a holttestekből, hogy már alig kandikálnak ki mögüle a tények, amiket látnunk kéne:
A válaszadást nem lehet megúszni mellébeszéléssel.