Nem lehet rezsiháború, mert Brüsszel nem támad és nem védekezik

„Tehát akkor a rezsiharc korábbi harcjellegéről csak annyit, hogy a magyar kormány a 2015-ös uniós kifogásokra megszületett válaszlépései összhangban voltak a Bizottság által megfogalmazott kifogásokkal. Nem volt rezsiharc, mert nem volt támadás, uniós harmonizáció viszont annál inkább történt. Ám ennek ellenére a rezsicsökkentés imidzséhez alakított közbeszéd összhangban a kormányzati EU-ellenes kommunikációs stratégiával 2017-ben sem engedhet a külső nyomásgyakorlásnak. A kormányzati álláspont szerint a rezsicsökkentéssel kapcsolatos konzultációra azért van szükség, mert Brüsszelben már az asztalon van az a terv, amely szerint az országok független energiapolitikája helyett központi szabályozást akarnak, amivel elvennék a tagállamok ármegállapítási jogát.

A valóság ezzel szemben az, hogy Európai Bizottság nem tiltja meg a hatósági árak által vezérelt rezsicsökkentést, mert nincs erre jogköre. Ugyanakkor a rezsiköltségek csökkentését szorgalmazza, csak éppen gyökeresen eltérő módon, mint a magyar kormány jelenlegi gyakorlata. Alapvetően egy jól szabályozott piacra bízná a »rezsicsökkentést«, a nemzeti energiapiacok összekapcsolásával – integrált belső energiapiac –, illetve a nemzeti energiaszabályozás és energiastratégiák összehangolásával. Az unió álláspontja szerint a közös piac méretéből fakadó méretgazdaságossági előnyök érvényre juttatásával jelentős versenyalapú hatékonyságjavulás következne, ez pedig megnyilvánulna az energiaárak csökkenésében. Az energiaunió előzetes tervezete alapján hosszú távon megvalósítandó vízió a szabályozott árak kivezetése, de legalább olyan fontos cél az energiabiztonság, az energiahatékonyság emelése az energiafelhasználás csökkentésén keresztül, a szociális szempontok (»energiaszegény« háztartások) érvényesítése, valamint a klímavédelem.

A két szemlélet alapjaiban tér el egymástól. Ami a két szisztéma hosszú távú fenntarthatóságát illeti, a külön utas magyar rendszer kilátásai nem mondhatóak kedvezőnek, különösen annak fényében, hogy Magyarország nem hajlandó csatlakozni az energiaunióhoz. Ennek oka, hogy ez esetben vissza kellene fordítani az államosítást, és legalábbis részben fel kellene adnia a hatósági ármegállapítás eszközét. Az a veszély is fenyeget, hogy Magyarország az unió által támogatottól alapjaiban eltérő energetikai modellel fog rendelkezni: lényegesen alacsonyabb kapacitású megújuló arány a hő/áramtermelésben, rugalmatlan és centralizált működés a teljes energiatermelésben (lásd Paks II.).

Az energetika államosítása azonban érdemi kötelezettségeket is generál, lévén tőkeintenzív/tőkeigényes ágazatról van szó. A rendszer modernizációját költségvetési forrásokból kell fedezni, amennyiben a rendszer elegendő tőkemegtérülést nem biztosít vagy veszteségeket termel. Jelenleg az a helyzet, hogy az egyetemes szolgáltatás már érezhető veszteségeket generál, a vállalatoknak önerőből még a szükséges tőkepótlást is nehézkes megvalósítani. A rendszer fenntarthatatlansága végső soron az a tényező, amely a hátra arcot kikényszerítheti, különösen, ha szűkké válik a költségvetési politika mozgástere. Az Európai Bizottság részéről legfeljebb kisebb korrekciók/javítások jöhetnek a jelenlegi jogszabályi környezetben. Vagyis még belátható ideig számíthatunk a rezsicsökkentés »megvédésére« és a felépített közpolitikai imidzs továbbélésére.

Hogy mindezek alapján mi igaz a közpénzfogyasztó nemzeti konzultációs kampány állításaiból, már ami a rezsicsökkentés brüsszeli támadására vonatkozik? Pont annyi, mint a többiből. Semmi.”