„Nem tudni, mikor és mit látni, hallani a Sándor-palota magasából, csak azt tudjuk, hogy nem sokat, és azt is alaposan megkésve. Azt azért mégis csak meg kellett volna hallania Áder János NER-elnöknek, amint egy hónapja a nép azt skandálja: Ne ird alá, János! Mert az volt az utolsó utáni pillanat, hogy a CEU-törvény kapcsán az elnököt a keresztnevén szólította a tömeg, ami több volt, mint a korábban megfogyatkozott bizalom maradéka. Az utolsó reményé volt. Ezt hányta el örökre Áder, amikor aláírta a törvényt, hiába is próbálta Kövér László iskolamester a tekintélyét megóvni, amikor az ellenzéket megbüntette, mert az Jánosnak merészelte szólítani. Nem Ádert, hanem az elnöki intézményt. (...)
Senkinek sem fog feltűnni, ha egyszer, köztársasági napok felvirradtán, a romok közül meggyötört csalódottságban előbújik majd a bukott rendszer szolgája, akit akkor már senki nem fog Jánosnak hívni. Legfeljebb úgy: Áder úr!”