Még frakciótag voltam, amikor 2013 februárjában, a gyulai kihelyezett frakcióülésen a vidék, a helyi közösségek és gazdálkodó családok érdekében megpróbáltam utoljára érvelni az európai gyakorlatnak és saját tradícióinknak is megfelelő családi gazdasági és szövetkezeti modell mellett. Orbán Viktor azonban durván személyeskedő hangnemben ledorongolt és rendre utasított. Pedig hát nem én változtam meg, hanem a kormányzó »elit«, élén a miniszterelnökkel fordított hátat annak a meghirdetett nép-párti programnak, aminek megvalósítására a választásokon a felhatalmazást kapta.
Végül is mi a baj ezzel az integrátorokra épülő koncepcióval?
A már akkor elfogadott és alaptörvénybe iktatott elképzelés szerint az állam az integrációs feladatokat a hét régiónak megfelelően egy-egy nagytőkés integrátornak több évtizedre koncesszióba adja. A családi gazdaságokra épülő, alulról önkéntesen szerveződő gazdaszövetkezet a teljes vertikum eredményét visszaosztja az azt létrehozó gazdálkodó családoknak, így a tevékenységek teljes haszna hozzájuk kerül. Ezzel szemben a felülről szervező, nagy tőkeerejű, monopolhelyzetű integrátor maga válik profitcentrummá, és kiszívja az összes hasznot az általa integrált gazdafürtből. Mindez a nagytőke által uralt dél-amerikanizálódó vidékhez és agráriumhoz vezet, ahol néhány nagytőkés érdekcsoport maga alá gyűri az adott régió egész mezőgazdaságát. Ennek – az egész társadalmat súlyos következményekkel fenyegető – törvénybe iktatásával »teljesedik ki« az a – nép-párti agrár- és vidékstratégiát megtagadó – folyamat, ami az állami földbérleti pályázattal, majd közös földvagyonunk kiárusításával elindult.”