A boldogság és annak ellensúlya

„Mit értek boldog családok alatt? Ha anya és apa hosszú évek óta szeretik vagy legalábbis jól viselik el egymást (a jól viseléshez is kell ám szeretet!); ahol a gyerekek nagyjából »rendben vannak«, vagyis szabadon kibontakozhatnak, de ezzel nem feszítik szét a társadalmi kereteket.

Ezekben a boldog családokban mindig van valami a múltban (vagy a jelenben), amit hősiesen – vagy csak elfogadóan – hordoznak. Egy múltbéli megbántás és újrabékülés; egy fájdalmas vetélés vagy egy korán meghalt gyermek, akiről úgy érezhetik, hogy valahol ott ül átlényegült valójában az ebédlőasztalnál, vagy ő is hallgatja az ágy szélén a többieknek mondott mesét; egy beteg gyermek, akit ez ugyan nem gátol a felnövekedésben, a jó teljesítményekben, de azért a betegség mindig ott van aggodalomként a szülők tudatában; egy veszteség, ami az ember lelke legmélyét érinti.

Gyerekeinkben vagyunk a legsebezhetőbbek, de gyerekeink által részesülhetünk a legboldogabb pillanatokban is.

Vajon mi, »sikeres és boldog« emberek milyenek lennénk, ha nem hordoznánk valamilyen lelki »ellensúlyt«?”

(...)