Öt év után jelentkezett új regénnyel László Zoltán, ráadásul újra sci-fivel. Egy olyan világban járunk, ahol a tenger mélyén hirtelen felbukkanó, szolgálatkész idegen lények technológiája anarchista kisközösségek utópiájává varázsolta a Földet. Egy új felfedezés azonban mindent a feje tetejére állíthat. Kritikánk a Távolvízről.
Öt évvel az Egyszervolt című urban fantasyje, és nyolc évvel utolsó sci-fije után jelentkezett új sci-fivel László Zoltán az Agave Könyveknél a Könyvfesztiválra. Nem mondom, izgatottan vártam ezt a könyvet, egyrészt azért, mert a szerző 2007-es Keringés című könyve az egyik kedvenc magyar sci-fim; másrészt meg azért, mert a fülszöveg egy nagyon érdekes világot vázolt fel.
A helyzet a következő: egyszercsak megjelent egy furcsa űrhajó az Atlanti-óceán mélyén, benne pedig ott lapult százmillió lény, akik rögtön úgy döntöttek, hogy az emberiséget akarják szolgálni az emberek számára felfoghatatlanul fejlett biotechnológiai eszközeikel. Ezek egyike a „lassú időgép”, avagy lig, ami adott területen felgyorsítja az idő folyását. Hogy egy példával is szemléltessük ezt: a reggel elvetett búzát délután már le is lehet aratni. Van ingyenebéd! Vagy legalábbis olcsóebéd, na.
A tengervízben élő kreatúrák megjelenése nyilván teljesen felfordította a világot, volt egy rövid háborús időszak, aztán az emberiség nagy része a partokra és a tengerekre, óceánokra migrált: összeomlott a globalizált gazdaság, eltűnt az internet, a sok nagy ország pedig még több kicsi közösségre bomlott fel – az egyetlen globális struktúra az Összemberi Képviselet, ami a kedves, játékos és szolgálatkész kreákat osztja szét a közösségek között.
Főhősünk Goda Gellard, aki még ebben a világban is különösen kívülálló: egy baleset nyomán egész gyerekkorát egy lassú időgépben töltötte édesanyjával. A regény elején egy ideje már kikerült a világba, és az adriai partoknál felépített Tengerbudapesten próbálja megtalálni élete értelmét. Itt él apja is, akiről annyit tud, hogy a baleset következtében vele egyidős lehet, és hogy már a baleset előtt megcsalta édesanyját.
A bonyodalmat pedig az okozza, hogy az emberiség gyakorlatilag semmit sem tud arról, hogy miért érkeztek a Földre a kreák. A lények maguk sem emlékeznek erre, valamiért kitörlődtek az emlékeik. Kialakult egyfajta status quo: a mainstream tudományos nézet a dänikenista álláspont, miszerint a kreákat a jövőben jelentős fejlődésen áteső emberiség küldte vissza. Ettől függetlenül valójában teljesen nyitott kérdés, hogy kik lehetnek a Konstruktőrök, a kreák alkotói. Egy tudós azonban jelentős felfedezést tesz, és mikor pletykaszinten elterjed a hír, minden csoport arra törekszik, hogy ők aknázhassák ki legjobban a tenger mélyén rejlő titkot, ami kulcsot adhat a Konstruktőrök kilétéhez.
László Zoltán a Távolvízben egy rendkívül izgalmas alaphelyzetet vázol fel, már a fülszöveg olvasásakor sok kérdés merült fel bennem, és ezek nagy részét a szöveg is boncolgatja. Milyen etikai vetületei vannak a kreák alkalmazásának? Milyen következményei vannak annak, hogy tulajdonképpen egy teljesen ismeretlen technológiára alapul az emberiség utópiája? Az is szuper, hogy a sci-fit lehozza a csillagokból a tengerek mélyére. A világ felvázolása, az atmoszféra, és a középpontba helyezett probléma is rendkívül érdekes.
Azt is szeretem, ahogy László Zoltán ír, pontosabban azt, ahogy leír: teljesen plasztikusan el tudtam képzelni az idegen bioszféra leírását, a tenger alatti látképeket és a különféle izgalmas lakókörnyezeteket, ahol az emberek élnek ebben a világban. A párbeszédek nem nyújtanak maradandó élményt, de csalódást sem okoznak, az akciójelenetek pedig kellően sodró stílusban vázolják az eseményeket.
Két dologgal volt problémám. Az egyik az, hogy nem nagyon fogtak meg a karakterek, pedig megvolt a kellő komplexitás, megvoltak a személyes drámák, valahogy mégsem ültek annyira, amennyire én azt szerettem volna. Egy-két ember jelenlétét feleslegesnek éreztem, másoknál pedig azt, hogy hangsúlyosabb szerepet kellett volna kapniuk, mert érdekelt volna a történetük. A másik pedig az, hogy kicsit sok a tökölés, amit finoman úgy lehet megfogalmazni, hogy viszonylag lassan építkezik a regény. Egy ilyen építkezésnél muszáj, hogy a befejezés üssön, és ezzel nincs is gond. Ha jól értettem mindent a végén, akkor a befejezés kellően nagyot ütött és megválaszolt egy sor kérdést, nyitva hagyott egy sor másikat.
Összességében tehát jól sikerült László Zoltán visszatérése a sci-fihez, és úgy tudom, hogy nem kell öt évet várnunk a következő regényére. Szerencsére.
*
A szerző szombaton dedikálja is a könyvét a Könyvfesztiválon. Kövess minket Facebookon és Molyon, olvasd el e-könyvünket a hazai fantasztikum helyzetéről, és gyere el a Könyvfesztiválra, ahol főszerkesztőnk moderálja majd a kortárs sci-firől és fantasyről szóló beszélgetést!
Az elektromos mobilitás „forradalmi gyorsasággal” fog elterjedni, mert az egész világ megtanulja azt, hogy az olajimport az mekkora kitettség – jelentette ki Mráz Ágoston Sámuel a Mandiner Mesterterv című műsorában.
Miképp épült ki az új hatalom 1945 és 1948 között, hogyan vált matematika kérdésévé a marasztaló ítélet? Zinner Tibor új könyvéből megtudjuk!
„Aktiváld a benned rejlő szupererőt.”
Kemény, határozott vélemény.
A hangos magyar író fejben bezzegmáshol él. Tíz éve nyitott határokat követel, mert bécsi, berlini és frankfurti fogadásokon látta, hogy az idegen szép.
Honfitársa írt leleplező könyvet az ukrán elnök felemelkedéséről, tündökléséről és erkölcsi bukásáról. A Joker magyarul is megjelent, és igazán tanulságos – bőven akad benne olyasmi, ami kényelmetlenül ismerősnek tűnhet idehaza.
Az Oscar-jelölt Arco – Fiú a jövőből a remény és a túlélés filmje.
A közösségi médiában hirdették a szolgáltatást.
Egy normális közösség kiveti magából az ilyen embert, ti meg tapsoltok neki?
