Hollandiai látlelet

„A Törökország és Hollandia, illetve Németország közötti csetepatét egyelőre nyilvánvalóan nem szabad túldimenzionálni. De akkor sem járunk el helyesen, ha csak múló epizódként, »helyi anomáliakánt« értékeljük a történteket. A nyugati, a NATO-szövetségi rendszerben mutatkozó törésvonalak, folyamatban lévő, ismeretlen kimenetelű változások egyik példájával állunk szemben, ezek pedig potenciálisan rossz hatással lehetnek térségünk jövőjére is.

A visszafogottság melletti legfontosabb érv, hogy egyes várakozások ellenére a válság nemhogy segített volna, hanem egyenesen rontott Geert Wilders bevándorlásellenes és euroszkeptikus pártjának eredményein a szerdán megrendezett hollandiai parlamenti választáson. A jobboldali radikálisok jól fésült kirakatembere a kampány véghajrájában ritka magas labdát kapott – a török szitokzápor formájában bizonyítékát az általa oly sokszor emlegetett muszlim agressziónak –, ám képtelen volt rá lecsapni. Dacolva a kereszttűzzel, Mark Rutte fősodorhoz tartozó konzervatív-liberális pártja fölényesen győzött, és Wildersék még csak a második hellyel sem vigasztalódhatnak, mert osztozniuk kell rajta a velük szemben bevett politikai erőnek számító kereszténydemokratákkal és a liberálisokkal. A remélt győzelem és kormányalakítás helyett a jelek szerint még a koalíciós tárgyalásokra sem lesz befolyásuk, amit az is mutat, hogy Wilders tegnap már »kemény ellenállásról«, parlamenti ellenzéki szerepről beszélt.

A brexit és Trump után egyelőre nincs tehát folytatása a liberálisok és a baloldal által – enyhén szólva leegyszerűsítően – egy kalap alá vett »szélsőjobboldali populista erők« menetelésének. A hagyományos nyugati politika újabb kísérletet vert vissza, mely a rendszer új alapokra helyezését, alapvetéseinek felülvizsgálatát követeli – tegyük hozzá, joggal. Hogy ez »progresszív« fordulat-e, mint azt egyes balos drukkerek már látni vélik, vagy inkább csak az elégedetlenség lufijának nyomását növeli tovább, hogy a következő választásokon – vagy az utcán – még nagyobbat durranjon, még korai lenne eldönteni. Wildersék ugyanis úgy vesztettek, hogy közben növelni tudták mandátumaik számát. Közeleg a francia elnökválasztás, a német parlamenti választás is, amely a kontinentális Európa s immáron az Európai Unió két vezető hatalmát állítja hasonló válaszút elé.

Ami a borúlátást illeti, jogosságát mi sem mutatja jobban, hogy szerdán a török–holland konfliktus túllépett a diplomáciai szópárbaj kategóriáján, amikor Ankara bejelentette: nem tartja be az Európai Unióval a migrációs válság kezeléséről kötött megállapodását, miközben felfüggesztette az egyes, vele szemben kritikus NATO-partnerországokkal (például Ausztriával) folytatott együttműködést. A Nyugat ezzel egyre közelebb sodródik ahhoz, hogy szembesüljön évtizedek óta elhibázott Törökország-politikájával, amelynek legfontosabb jellemvonása az önáltatás volt. Azért fontos ezt leszögezni, mert az európai elit által megvetett erdogani rendszer a maga keményvonalas magatartásával ennek a folyamatnak nem az elindítója, hanem – saját hatalmi, geopolitikai szempontjait követve – csak felgyorsítója. Ezért kell most igazat adnunk Szijjártó Péter külügyminiszternek is, aki tegnap ezeket a hibákat – még ha belpolitikai szempontokat követve is – vetette az unió szemére.

Száz szónak is egy a vége: Európának, ha gumikesztyűt húzva is, de kezdenie kell valamit Törökországgal. Ha nem is tagságot, nem is vízummentességet, de kiemelt és kielégítő stratégiai partnerséget kell adni, amelyben nem Washington játssza a karmester szerepét. Elvégre a mi kontinensünk »sarkán« álló bástya, nem Amerikáén. Az alternatíva egy öntörvényű, iszlamista középhatalom, amely könnyedén a mi kárunkra kötheti alkalmi koalícióit a nagyhatalmakkal.”