Anyák a világ körül: Japán

„Yoko-ról: Japánban nevelkedett, de 21 évesen New York-ba költözött. »Mindig úgy éreztem, hogy rossz országba születtem. Japánban az emberek mind ugyanolyanok. De én mindig különbözni szerettem volna. New York-ban egyből otthon éreztem magam, hiszen ott muszáj különböznöd a másiktól.« 2010-ben, 17 év után azonban az amerikai férje azt javasolta, hogy költözzenek vissza Japánba kisfiúkkal, Motoki-val. »New York kezdett fárasztó lenni. Amikor meglátogattuk a szüleimet vidéken, mindig fantasztikusan éreztük magunkat. Azt akartam, hogy a fiam tanuljon meg japánul beszélni és hogy értse meg a japán kultúrát.« Ezért Okayama mellé költöztek, közel a hegyekhez és egy folyóhoz. Amikor hazaköltözött Yoko a mennyországban érezte magát: »Az ételek mesések, az emberek kedvesek, az életritmus lassú.« Azonban három év után vannak dolgok, amiket már máshogy lát. »Nagyon más itt anyának lenni, nehezebb. Több nyomást érzek, azonban a másik oldalon ott van a kisközösségnek az előnye. Minden nagyon családias, meghitt. Motoki kimehet úgy játszani, hogy nem kell mindig ellenőriznem, jól van-e. Megbízhat az emberekben, nem úgy, mint New York-ban.«

A várandósságról: »Most hat és fél hónapos kismama vagyok, amikor New York-ban voltam terhes Motoki-val, az orvosom figyelmeztetett, hogy nem ehetek sushit, nem ihatok kávét és alkoholt. Vitaminokat kaptam. A japán doktor semmit nem mondott, semmit sem adott, sőt azt mondta, hogy ha kívánom a koffeint vagy egy pohár bort, igyam nyugodtan!«

(...)

Óvoda: »Két típusú óvoda létezik Japánban: egy azoknak a gyerekeknek, akiknek az anyukájuk dolgozik és egy azoknak a lurkóknak, akiknek otthon van az édesanyjuk. Az első, a héten hat napig tart nyitva reggel 7-től, este 6-ig és csak akkor járhat oda a csemetéd, ha van munkáltatói igazolásod. Én egy ilyen típusúba írattam be Motokit és csodálatos volt. A kormány nagyban támogatja, így mindössze 150 dollárba kerül egy hónapban. Leginkább a levegőn játszanak, ahogy az intézmény „játszva tanulás” -filozófiája is jelzi. A másik csak ebédig tart nyitva és sokkal ridegebb, törvénykövetőbb.«

Az iskolába járásról(szó szerint): »A városunk összes gyereke együtt szokott az iskolába vonulni, 7 éves kortól. Az idősebb emberek önkéntesként biztosítják a forgalmas úton az átkelést, nagyon odafigyelnek a gyerekekre. Ha találkoznak hangosan, érthetően kell Jó reggelt!-et köszönni. Nem illik sutyorogva, mindig a szembe kell nézni, itt így udvarias és erre nagyon ügyelnek! Mindig van egy szülő, aki kíséri a gyerekeket és jegyzetet készít. Például: „a középiskolás gyerekek nagyon gyorsan, veszélyesen bicikliztek”. Ezeket a feljegyzéseket aztán a szülői értekezleteken beszéljük át.«”

(...)