Csak a nagyon jó sör

„Az életnek muszáj színesnek lennie. Ha nem az, annyit is ér. A lassacskán a múlt ködébe vesző rendszerváltásnak, Európához csatlakozásunknak konkrétan az volt a magasabb értelme, hogy kinyitotta a kapukat. Nézhető úgy is, hogy onnantól a politikának nincs sok köze a lényeghez. Nem ő teremti az értékeket, nem ő keveri a színeket. Nem ő építi a városokat, nem ő formálja a kultúrákat, nem ő robbantja ki, viszi végig a revolúciókat.

A történeteink főszereplői mi magunk vagyunk.

Hogy Budapest Európa legvagányabb és leghangulatosabb nagyvárosai közé tartozik, sokak egy irányba mutató erőfeszítéseinek köszönhető. Nem kellenek ehhez kormányzati-városvezetési programok és hasonlók, a cselekvők és tetteik további cselekvőket inspirálnak tettekre, és ha a csillagok állása is kedvező, jelenségek születnek a flaszteren. Semmi nem áll magában, aminek tartalma, jelene, jövője is van.

Az is igaz, hogy nem kötelező ideológiákat teremteni és hatalmas feneket keríteni mindennek. Azok a bizonyos színek anélkül is élvezhetők, hogy megpróbálnánk mélyebben gondolkodni róluk. Vagyunk, most vagyunk, és egy csomó dolog iránt célszerű és indokolt érdeklődőnek lennünk.

Az például fantasztikus fejlemény, hogy a sör a kétezertízes évek Magyarországán már nem csupán egy túl hideg, túl szénsavas és szinte teljesen ízetlen savanykás-édeskés ital, amellyel leöblíthető a kötelező féldeci. Akarom mondani: négycentes. Hanem ezzel szemben a sör egyszer csak kulturális kategóriává emelkedett. Nem teljes egészében természetesen, az irányok azonban ígéretesek.

A gasztronómiai típusú forradalmakat sokszor nézi gyanakodva a kritikus tömeg, adja magát ilyenkor az obligát sznobozás. Ettől azonban fölösleges megijedni. Az életképes és perspektivikus ellen- és szubkultúrák ismerőjének-részesének lenni vidám dolog, csak arra kell vigyázni, hogy el ne úrhodjon rajtunk a kevélység. Az ugyanis semmi jóra nem vezethet. Ezek az életképes és perspektivikus ellen- és szubkultúrák egyébként is egyre bővülnek, híveik száma és lelkesedése gyarapszik, és előbb-utóbb óhatatlanul eljön az idő, amikor a szub- és ellen- előtagok elhagyhatóvá-elhagyandóvá válnak.

Minden ilyen jelenség válasz valamire. A legtöbbször a színtelenségre, a semmit sem akarásra. A globalizált kulturális ipar egyetlen szempontja a profit maximalizálása. Az alapvető számok visszaigazolják, hogy akkor dönt jól, ha biztosra megy. Rengeteg a tapasztalat és a rutin, készen kaphatók a képletek. Az emberek állítólag kiszámíthatók. Ugyanolyan filmeket és tévéműsorokat akarnak nézni, ugyanolyan újságokat olvasni, ugyanazt enni és inni. Hollywood és a sült krumpli nem hazudik, ez evidencia.

Ám a jelek szerint ahogyan a kommunizmusnak sem sikerülhetett egyenruhába bújtatnia, korlátok közé szorítania, alattvalóvá tennie mindenkit, ugyanúgy a pénz diadala is részleges és időszakos. A szórakoztatást is meg lehet unni, ha nincs benne semmi szórakoztató.

Izgalmas kizárólag az egyedi tud lenni, az egyforma nemigen. A komló hazai rehabilitálása és tündöklése ennek és a fentiekből fakadó nemzetközi tendenciák begyűrűzésének köszönhető. Meg az emberi tenni akarásnak. Nincs most szükség rá, hogy egyenként felidézzem az utóbbi pár év valamennyi fejleményét az első gerillák és igényes kis főzdék felbukkanásától és az első főzdefesztek megszervezésétől kezdve, majd tovább. Számtalanszor megkapták az úttörők a nekik amúgy kijáró méltatást.

Érdekesebb ennél, hogy hol tartunk ez idő szerint.

Szerintem ott, hogy nem nagyon van hiper- és szupermarket, amelynek polcain ne képviseltetné magát a minőség, bárok és kocsmák hosszú sora tart kisüzemit is, ha csapon nem, legalább palackosat, és több tucatra rúg azoknak a sörözőknek a száma, amelyek kifejezetten e műfajra specializálódtak. Nem elhallgatható, hogy vannak még hibák és vadhajtások. Egyrészt a hazai vállalkozások egy része a mai napig megengedi magának, hogy a kevésbé sikerült, instabil tételeket is piacra tegye – erről kötelező lenne leszokni –, másrészt attól önmagában semmi sem lesz kézműves, hogy ezt az elkoptatott jelzőt hangosan ismételgetjük, és több forintot kérünk a termékért, mint amennyit ér.

Mi lehetne viszont egyértelműbb jele az áttörésnek, mint az, hogy az ipar is kénytelen volt reagálni. A Tesco saját sorozata vagy a Dreher korántsem reménytelen hideg és amerikai komlós kísérletei után a közelmúltban ütötte fel a fejét a placcon a Soproni IPA-ja, szemérmetlenül olcsón és a hírek szerint igencsak tisztességes minőségben.

Egy szó, mint száz, sörözni jó. Egyre jobb. A szubkultúra a maga félkészségében is elég tökéletes ahhoz, hogy érdemes legyen felkeresni, és belakni összes szóba jöhető szegletét. Vagyis próbálkozni vele kíváncsian, hiszen ahhoz túl tágas már, hogy odaérjünk mindenhova. Csak a nagyon jó sör, az vezessen bennünket kalandos utunkon.”