Célok és kételyek

„Az eddigiekhez képest jóval tisztább helyzetet teremtett Brüsszel azzal a döntésével, hogy elnézi ugyan a paksi bővítéshez szükséges állami támogatást – ez alapesetben ellentétes az Európai Unió előírásaival –, de az ott megtermelt áram harminc százalékát tőzsdén, a maradék hetvenet pedig nyilvános árveréseken kell majd értékesíteni. Az aukciókon bármely piaci szereplő licitálhat, kivéve az állam tulajdonában lévő Magyar Villamos Műveket. Ez azt jelenti, hogy ha megépülnek, lehetetlen lesz szétteríteni az új blokkok működésének eredményét, rossz esetben veszteségét a különböző állami vállalatok könyveiben. Az üzemeltetés számai pőrén megmutatják majd, sikerült-e megjósolni egy sokismeretlenes egyenlet végeredményét, vagy félrementek a számítások. A bő háromezermilliárd forintos orosz kölcsönből, és ezenfelül még ki tudja, mennyi költségvetési pénzből létrehozandó két új blokk létjogosultságát az áram ára fogja eldönteni. És hogy mennyibe kerül majd egy megawattóra villamos energia húsz, harminc vagy negyven év múlva, azt nem az éppen aktuális kormány fogja meghatározni. Pontosan annyi lesz a paksi áram ára, amennyiért megveszik. Kár, hogy jószerivel ez a bizonytalanság az egyetlen, amelyet biztosan tudunk a bővítéssel kapcsolatban, a beruházás dokumentumainak zömét ugyanis hosszú-hosszú évekre titkosították.

Magyarország áramellátásáról mindenképpen gondoskodni kell. A meglévő erőművek jelentős része ki fog öregedni a rendszerből, így a szakértők azzal számolnak, hogy már középtávon is nagyjából 7500 megawattnyi termelőkapacitást kell létesítenünk – összehasonlításként: az új paksi blokkokat 2000 megawatt összteljesítményre tervezik –, így nem kérdés, hogy építkezni szükséges. Az a cél, hogy a jövőben is képesek legyünk áramot termelni megfelelő mennyiségben és biztonságosan, lehetőleg az üvegházhatást fokozó gázok kibocsátása nélkül. Erre az atomerőmű tökéletesen alkalmas. Csakhogy az elmúlt évtizedek keserű tapasztalatai azt mutatják, hogy ha sok pénzről van szó, ebben az országban mintha mindig inkább maga a beruházás lenne a cél, nem pedig a belőle származó közös haszon. Állatorvosi lóhoz hasonlító példája ennek a négyes metró, amelyről feketén-fehéren kiderült, hogy a nagy pénz nagy korrupcióval járt együtt. A következmény egy lélegzetelállító építészeti megoldásokat felvonultató, de elhibázott monstrum lett. A beruházással kevesek nagyon jól, sokak nagyon rosszul jártak, s közben a főváros tömegközlekedési helyzete alig változott. És az elhibázott, rendre túlárazott beruházások sorát hosszan lehetne folytatni. Csak egy példa az utóbbira: épp tegnap derült ki, hogy az új Puskás Ferenc Stadion nem 58, nem is 100, hanem 190 milliárd forintba fog kerülni, ami felfoghatatlan. De említhetnénk a »piti« tételeket is, a síkvidéki bobpályát, a ki tudja, hányszor újrakövezett főtereket vagy a fűthető, mégsem fűtött futballpályát.

Nem állíthatjuk, hogy a paksi beruházás biztosan beilleszthető lesz ebbe a sorba. De pusztán az a tény, hogy a kormány eddigi tájékoztatása ellenére kiderült, igenis állami támogatásra van szükség a bővítéshez – vagyis tisztán piaci alapon nem érné meg belevágni –, felveti ennek a gyanúját, ráadásul merőben új helyzetet teremt. Nevezetesen arról van szó, hogy a kockázatok az eddig ismerthez képest nagyobb arányban terülnek majd szét az adófizetők között, és ennek a tehernek a nagysága pont annyira bizonytalan, mint az áram ára a távoli jövőben. Ebben a helyzetben szükség lenne rá, hogy átbeszéljük mindazt, amit eddig nem volt mód. Erre időt adhat az a körülmény, hogy ha most kezdenék az építkezést, és nem csúsznának el vele nagyon, az újonnan rendszerbe állt blokkok, illetve a csak később leálló régiek még jó ideig egymás mellett működnének. Márpedig a bővítéssel nem a nukleáris kapacitások növelése, hanem fenntartása a kimondott cél. Hacsak nincs mellette valami más is.”