„Volt olyan pillanat az elmúlt hetekben, amikor úgy érezted, tényleg a Mindenki fogja nyerni az Oscar-díjat?
A gálán, pár kategóriával a rövidfilmek előtt volt egy pillanat, amikor elkezdtem aggódni: úristen, hát még beszédet sem írtam, mi lesz így? Gyorsan beírtam a telefonomba néhány címszavat, hogy legalább ne teljesen készületlenül álljak színpadra, bár persze azért korábban is gondolkodtam már rajta. Akkor majréztam egy kicsit, de aztán közvetlenül a mi kategóriánk előtt hátrafordult hozzánk a dán jelölt film producere, és azt mondta: „Mi itt mind győztesek vagyunk.” Akkor azt mondtam magamban: na jó, valószínűleg úgysem mi nyerünk, nincs semmi baj. És megnyugodtam. Aztán egyszer csak kimondták a nevünket.
Szóval elég felkészületlenül ért a dolog. Persze tudtam, hogy nagyon sokan jól reagálnak a filmünkre, a kinti kampány során lehetett érezni, hogy óriási szeretet veszi körül a Mindenkit, még az Akadémia néhány szavazó tagjai részéről is. De nem tudtam, ez mire lesz elég, hogyan fog reagálni a több ezer szavazó. És egyébként még most sem tudom, nem is fogjuk tudni soha, hányan szavaztak ránk a kategória több mint négyezer voksolója közül.
Korábban mondtad, azt tanácsolták neked, akárhogy is lesz, a legfontosabb, hogy próbáld egyszerűen csak jól érezni magad az Oscar-gálán. Sikerült elengedned magadat?
Persze. Azért ez egy óriási show. Nagyon jó ott ülni, és nézni, ahogyan a világ legkomolyabb szórakoztatóipari nagyágyúi egymást szórakoztatják – gondolhatod, hogy ez az a pillanat, amikor mindenki a legjobbat akarja kihozni magából. Ezek azok az arcok, akiken az egész világ sír és nevet egész évben: ők tényleg tudják, mit csinálnak. Sokszor tényleg el tudtam engedni magamat, és nagyokat röhögtem én is az eléggé aktuális és éles poénokon: szokás szerint elég politikus volt a gála. És végtelenül szórakoztató, szép és megható – amire még száz százalékot rátesz, ha élőben ott vagy.
Azután is el tudtad engedni magad, hogy megkaptátok a díjat, vagy onnantól már csak a szobrocskára tudtál koncentrálni a kezedben?
Akkor már nehéz volt. De amikor bejelentették, hogy a Kaliforniai álom a legjobb film, utána pedig azt, hogy összecserélték a borítékokat, az hihetetlen pillanat volt. Mindenki hitetlenkedve nézett egymásra az egész Dolby Theaterben; csipkedtük egymást, hogy most tényleg ez történik, tényleg egy ekkora bakit néz a tévében több százmillió ember? És tényleg. Akkor egy pillanatig én sem gondoltam arra, hogy most nyertem egy Oscart, erősebb volt ez a hihetetlenül szürreális élmény, hogy egy ekkora hibát követtek el egy egyébként ennyire profin szervezett show-ban.”