Hála Istennek, nem lesz olimpia

Batiszkáf írása

Mondhatnám, hogy magam talán középre állok, de nem mondom: meglehetős megkönnyebbüléssel fogadtam a hírt, hogy Budapest visszavonta a Pályázatot. Az az igazság ugyanis, hogy teljességgel alkalmatlan vagyok az olimpiarendezésre. Nem tehetek róla. Így születtem.

Már egész kisgyerekkoromtól fogva kínzott az a tudat, hogy más vagyok, mint a többiek, hogy amikor az osztálytársaim százmilliárdokat felemésztő monstre-beruházásokról és szőrös közép-ázsiai birkózókról álmodoztak, nekem egyre csak a játékvonatokon járt az eszem. Mi sem volt világosabb számomra, mint hogy én soha a büdös életben nem fogom tudni megteremteni a szellemi és anyagi feltételeit annak, hogy ifj. Knézy Jenő a saját hazájában bolondozhassa végig az olimpiai közvetítéseket. Elfojtás, szégyenpír, szánalmas hazugságok − untig ismerjük a hasonló történetek tartozékait.

Az évek múltával aztán megtanultam együtt élni különös vonásommal, s ma már büszkén felvállalom a másságomat, noha tisztában vagyok vele, hogy az ún. nemzeti körökben jelenleg nagyobb felhördülést váltok ki ezzel, mint ha Csaba királyfi névvel nyitnék melegbárt a Magyarok Világszövetsége tőszomszédságában, természetesen a Heineken támogatásával.

A helyzetemnek persze megvan a maga bája: nem gondoltam volna, hogy valaha is egy platformra fogok kerülni a Földön élő embertípusok legiszonyatosabbikával, a tenni vágyó, tiszta tekintetű fiatalokkal. Egyeseket őszintén lenyűgözi, hogy ezek a szépreményű fiúk és lányok reggeltől estig, a legnagyobb hidegben ott ácsorogtak az utcákon meg az aluljárókban az aláírásgyűjtő íveikkel, hogy kieszközöljék a népszavazást.

Én valahogyan ösztönösen irtózom ennyi elhivatottságtól, hát még ha olyan alantas cél szolgálatába van állítva, mint a magyarországi baloldal feltámasztása. Mondhatok persze bármit, a demokratikus közéletet uraló, nyomorúságos bináris logika így is, úgy is az ő térfelükön helyez el.

Nem fogok szabadkozni, nem csak azért, mert adott esetben Stefka István féltő ölelésében sem érezném kényelmesebben magam, hanem mert magát komolyan vevő ember sohasem szabadkozik.

*

Mint az közismert, az olimpia intézményét a francia Pierre de Coubertin báró támasztotta fel a századfordulón azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a NOB-tagoknak nevezett gyermekevő reptiliánok sötét üzelmei folytán kiválasztott helyszíneken rendezett farmakológiai workshopok örvén mindenféle globális nagyvállalatok rettenetes pénzeket akasszanak le rólunk, hisztérikus nézőközönségről.

A sikeres olimpiához persze elválaszthatatlanul hozzátartoznak a versenyeket megnyitó és lezáró örömparádék, melyeken felvonul a sztárvilág színe-java, színészek, énekesek, modellek, hogy közösen álljanak ki a nemzetközi szervezetek iránymutatásaiból ismert jövőért.

*

Csak lazán kapcsolódik ide, de megemlítem: az egyetlen igazán meghatározó, merem kimondani, revelatív olimpiaélményem pont a londoni játékok záróünnepségéhez kapcsolódik. Az esemény csúcspontján fellépő Paul McCartney talán az Ob-La-Di Ob-La-Dá-t nyekeregte éppen, hibátlanul megidézve a balatoni kempingbulik hangulatát, és én ekkor, Macca hanyagul félre-félrevetett, gesztenyebarnára festett loboncát látva értettem meg igazán, hogy a hatvanas évek minden idők legnagyobb átverése volt, hogy ezek az emberek képtelenek voltak betartani az ígéretüket, hogy örökké fiatalok maradnak; és hogy mennyire különös, hogy ezután még van képük nyilvánosság elé állni, és hogy mennyire lelombozó, hogy ez a nyilvánosság továbbra is elolvad a boldogságtól a jelenlétükben, ahelyett, hogy szimplán kiröhögné őket.

*

Mindezt figyelembe véve a kérdés nem is az, hogy miért kellett volna nekünk a 2024-es olimpia, hanem hogy miért kell nekünk olimpia egyáltalán, mire ez az egész felhajtás, mi ez a szinte vallásos áhítat, ami körüllengi, miért érezzük kötelességünknek, hogy két héten keresztül ott rostokoljunk a tévé előtt és szorítsunk a fiainknak, mikor Marcel Aymé-regényeket is olvashatnánk akár.

Azt kellene végre megtudnunk, hogy miért vált ki belőlünk az olimpia olyan teljesen inadekvát reakciókat, mint a lelkesedés, a lángoló nemzeti érzület, a szinte személyes büszkeség, miért lesz úrrá rajtunk a katatónia, ha az elvártnál kevesebb éremmel térnek haza a magyar sportolók, és úgy általában: miért az olimpia határozza meg a tudatot mifelénk.

„De az ember ülheti gyászát - / tömegként, markosan, / kentaur cowboyba vált át, / Nurmi: Jeanne d'Arcosan -; / stadion kultuszára / hull a Khasana spray, / kitenyésztés pasztorálja - / mi végre, qui sait?” − írja Gottfried Benn, és valóban, ki tudja?

Annyi azért bizton megállapítható, hogy a környékünkön uralkodó, mondjuk így, speciális pszichológiai viszonyok csak rontanak a helyzeten. Tudományosan bizonyított tény, hogy a jellegzetesen káeurópai kisebbrendűségi komplexus és az olimpiai eszme halálos elegyet alkot. Az olimpiáért hörgő „jobboldali” véleményformálóknak eszébe se jut, hogy mennyire lealacsonyító és egyben önellentmondásos álláspontot képviselnek voltaképpen, hogy azzal az érvükkel, miszerint a nemzet nagyságát, hovatovább rátermettségét egy minden tekintetben gusztustalan rendezvény megszervezésével kell és lehet bizonyítani, magukat alázzák meg. Azok, akik máskor felháborodástól remegő hangon kérik ki maguknak, hogy idegenek beleavatkozzanak az ő ügyeikbe, rögtön eldobják a fenntartásaikat, ha Thomas Bach előtt illegethetik a rátermettségüket.

*

Arról, hogy az olimpiai pályázat sikere mennyire nyomasztóvá és élhetetlenné tette volna a következő hét évet, azok a verbális gyászkoszorúk tanúskodnak a legjobban, melyekkel az elmúlt napokban ellepték a közös ügy sírját. Az olyan korcs és a „nemzeti oldal” nagy része által kritikátlanul átvett szószerkezetek, mint az álomgyilkosság, kiválóan érzékeltetik azt a fojtogató nyelvi közeget, melyet az általános nemzeti elragadtatottság kialakításának igénye, a központilag vezérelt, kötelező buzgalom teremtett volna.

Áldom az eget, hogy ezt a terrort nem nekünk, hanem Los Angeles vagy Párizs lakóinak kell majd elviselniük.

Másutt persze ez a terror nem annyira nacionálpszichotikus, hanem inkább vattacukrosan progresszív és fogyasztói hangnemben nyilvánul meg. Ne feledjük, hogy az olimpia a posztmodern hipererkölcs egyik legfontosabb ünnepe, a határokat − a földrajziakat, a kulturálisakat és a biológiaiakat egyaránt − elmosó Nagy Egymásra Találás kitüntetett aktusa.

Anne Hidalgo, Párizs főpolgármestere néhány hete hirdette ki a francia pályázat hivatalos szlogenjét: Made for sharing. Hogy még édeskesebbé és megkerülhetetlenebbé, gejlen zsarnokivá tegyék a dolgot, sziporkázó betűkkel ki is vetítették a mondatot az Eiffel-toronyra. Hidalgo nem késlekedett hozzátenni, hogy Párizs az egész világhoz tartozik, s ha tehetné, hát ő nyomban keblére ölelné a mindenséget. (Vagy valami ilyesmi.) A Francia Akadémiának kellett figyelmeztetnie őt, hogy a Nemzetközi Olimpia Bizottság hivatalos nyelve a francia és az angol − ebben a sorrendben −, s hogy a kiválasztott szlogent már egy rakás cég, köztük a Burger King is használta reklámjaiban.

Olimpiát rendezni bűn.