Kedves és erős film a Mindenki

„Kedves és erős film az Oscar-díjas Mindenki. Benne van valamennyi keserű tapasztalatunk a velejéig romlott, és a romlást nemzedékről nemzedékre terjesztő magyar iskolarendszerről, benne van minden nyomasztó élményünk erről a sikert elvtelenül hajszoló, nyomorult társadalomról. Benne vannak a hazugságaink, benne van a képmutatásunk, benne van az, ahogy magunkhoz deformáljuk a gyermekeinket, benne van az elismerés iránti olthatatlan éhségünk, s főleg benne van az, ahogy a kórusversenyek, a Pisa-tesztek, a memoriterek és a csillogó aranyérmek hajszolása közben épp arról felejtkezünk el, amiről a legkevésbé kellene: elfelejtjük megengedni, hogy felnőjön köztünk egy egészséges pszichéjű, szolidáris és boldog nemzedék.

A film katartikusnak szánt zárójelenete mégis hamis. A hazai iskolarendszerben nevelkedtem, és tanúsíthatom: soha nem lázadtunk fel a hazugság, az elnyomás, a morál nélküli autoritás elnyomó erői ellen. S ha közülünk egy-egy diák időről időre ki is lépett a sorból, az ellenállás soha nem volt – nem lehetett – olyan kollektív és szolidáris, ahogy azt a Mindenki végén látjuk. A hazai iskolarendszer fogaskerekei kíméletlenül megtörik a lelkeket, nincsenek dicsőséges pillanatok, amikor a gyerekek vállt vállnak vetve kivívják a maguk igazát. Büszkék lehetnénk, ha ez a film akár a tegnapi, akár a mai magyar nemzedékről szólna. Akkor volna még remény.”