Fiatal magyar demokraták

„Talán nincs is olyan nagy baj a magyarokkal – és a halmazban benne a magyar ifjúsággal –, mint azt egyébként magunktól, empirikus úton gondoltuk volna. És ez örvendetes. Az meg akár további derűlátásra adhat okot, hogy feketén-fehéren kiderült: létezik a szürke mint átmenet, és még annak is akadnak árnyalatai, nemcsak a szoftpornó kategóriában, hanem úgy is, hogy él még a remény a végtelenül unalmas, paranoid verbális polgárháború és primitív tömbösödés megszűnésével kapcsolatban. Hogy a harci morál folyamatos készültségben tartása helyett eljön a nap, amikor csupán maga a morál marad mint hívószó, a dobhártya-hasogató kürtölésnek pedig beintjük a szünetet.

Óvatosan boldog duhajkodásunkat két nemrégiben napvilágot látott jelentés bizonyos kiragadott részleteire alapozhatjuk, amelyeket persze ne tekintsünk szentírásnak, hiszen láttunk már karón varjút eleget, de azért végre valami, vagy mi. A Magyar ifjúság 2016 című kutatás minap megjelent gyorsjelentése (ez nagyjából azt jelenti, hogy a mélyebb és részletesebb értelmezésekhez a kutatóknak még szükségük van néhány hónapra) élénk elemzői érdeklődést váltott ki; a Magyar Nemzet vezércikket is szentelt a témának, így aztán most csak dióhéjban. Az Y és Z generációról az a felszínes és általános közvélekedés, hogy mamahotelben laknak vagy elhúztak külföldre, de közben olyan szerencsétlenek, hogy a zebrán sem tudnak egyedül átmenni, képtelenek összehozni egy rendes nemzedéki filmet, tojnak a világra, adott esetben kínozni sem kellene őket ahhoz, hogy mindent bevalljanak, elég lenne elvenni tőlük a náluk sokkal okosabb telefonjukat, de egyébként semmi nem érdekli őket. Ehhez képest azért ott van a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan (film), nagy részük kreatív és tehetséges, és még a tetejébe, mint az a kutatásból kiderült, jobboldali, liberális, és igencsak szoros a demokráciához fűződő viszonyuk.

Ez azért így, lássuk be, eléggé rendben van. Mert milyenek legyenek, ha nem jobboldaliak? Egy olyan közegben, amelyben a kilencvenes évek össznépi szereptévesztése nyomán – még mindig – a közben egyre neokonzervatívabb irányba tolódó jobboldal tartalmaz nyomokban hagyományos baloldali értékeket; ugyanakkor a „szocialisták” érzéketlen és kíméletlen gyurcsányi ámokfutásának emléke még viszonylag intenzíven szaglik; baloldal meg nincs is, csak kizsákmányolók és kizsákmányoltak. Milyenek legyenek, ha nem liberálisok? Aki fiatalon nem liberális, azzal valami súlyos baj van, nagy lehetett a drill az oviban, és bejött neki, vagy jobban izgatja az egyenruha, mint a szabadság hormonálisan kergethető fantomja. És milyen legyen, ha nem demokráciapárti, ha egyelőre semmi jobb nem néz ki, és akad némi sejtése arról, hogy valószínűleg nem ízlene neki egy jó kis diktatúra.

Az is érthető, hogy nincsenek oda a politikáért és pláne a politikusokért, elég körülnézni. Viszont érdekli őket a közélet, ami ellentmond annak, hogy csak az egójukat fényesítik, és egyben világossá válik, hogy külön tudják azt választani a politikától. Az sem baj, hogy első és felületes pillantásra esetleg kissé anyagiasnak tűnhetnek, amiért 42-43 százalékuk romlást érzékel a lakosság életszínvonalát és hangulatát illetően, és a résztvevők majdnem fele szerint a legnagyobb problémát az anyagi nehézségek, a létbizonytalanság, a kiszámíthatatlan jövő és az elszegényedés jelenti a korosztálynak. Legalább nem éri váratlanul őket a vadkapitalizmus megannyi kísérőjelensége, mint a szüleiket, akik szentül hitték, hogy ha elhúznak a komancsok, ha nem is a jólét, de legalább a tisztesség és az empátia lesz az, ami beköszönt.

Minderre szépen rímel a SOS Gyermekfalvak felmérése, amely szerint az általuk megkérdezett középiskolások csaknem hetven százaléka aggódik a jövőjéért. Míg a magukat gazdagnak valló családok gyermekei közül minden harmadiknak vannak csak ilyen félelmei, a szegények között ez az arány 81 százalék, de egy átlagosan élő magyar család esetében is a kölykök 73 százaléka aggódik. Naná. Ebben az egészben csupán az a szégyen és gyalázat, hogy ez nem más, mint a gyerekkor szétverése és elrablása, ami a Kádár-rezsimben például nem létezett, ilyen mértékben semmi esetre sem. A kontraszelekció viszont annyiban változott, hogy akkoriban a végstádiumban akadt, aki annyira ellenálló volt, hogy nyugat-európai egyetemeken tanulhatott, míg másoknak még a háromévenkénti kiutazása is „közérdeket sértett”, egyetemre meg legfeljebb takarítani járhatott, addig manapság az AKG-ban (Apád Kurva Gazdag) és más oktatási intézményekben a gazdagok csemetéi pallérozódnak, a szegényeknek pedig egyre nehezebb a bejutás bárhová is. Marad a cselédlépcső és a reprodukált leszakadás. Hogy ez mit jelent férfiként és apaként, nőként és anyaként a szüleiknek, azt meg láthatják nap mint nap. Tekintve, hogy velük élnek, hiszen önálló lakásra esélyük sincs.”