Nincs egységes európai modell

„A probléma az »egységmodell« hittel az, hogy arra hivatkozik, hogy egy ideológia képes megoldani társadalmi problémákat. Továbbá úgy kezel társadalmakat, mintha azok matematikai egyenletek lennének, melyek helyes gondolkodással és jó eszközökkel megoldhatóak. Ez az elképzelés kritikus fontosságú azok számára, akik hatalmat akarnak szerezni vagy már birtokolják azt. Hiszen ez teszi lehetővé számukra, hogy úgy jelenítsék meg magukat, mint akik birtokában vannak a helyesen gondolkodásnak, a korrekt válaszoknak és társadalmi bajok rendbe hozásához szükséges eszközöknek.

Annak, hogy a nyugat-európai modell miért nem volt reprodukálható keleten, egyik fő oka, hogy a modell nagyrészt az USA európai katonai jelenlétén és pénzügyi támogatásán nyugodott, amely ellentételezés volt a Nyugat geopolitikai, stratégiai helyzetéből adódó szerepéért, amelyet előretolt bástyaként töltött be a Szovjetunió ellen. Más szóval, ez a modell éppen azokra a körülményekre épült, amitől a keleti államok el akartak távolodni. Igaz, a Kelet elfogadta az Egyesült Államok által garantált biztonságot és a támogatásokat az EU-tól, de a politikai alapjai ennek az egész Európára kiterjedő rendszernek egyre gyengébbek lettek az utóbbi években. És bizonyosan nem rendelkezik olyasféle morális autoritással, mint az 1945 utáni Európa rekonstrukciója.

Így a 2008-as krízis, a »Nyugat-Európa« idea gazdasági és geopolitikai oszlopainak megrendülése vezetett az 1990 utáni politikai réteg politikai legitimációjának megkérdőjelezéséhez keleten is. Egyre többen jönnek rá, hogy a post-1990-es célkitűzések többségükben elérhetetlenek és olyan modellre épültek, mely gyengének bizonyult. Napjainkban olyan, az eddigiektől eltérő politikai szereplők felemelkedésének lehetünk tanúi, akik legitimációjukat teljesen másra alapozzák, mint a nyugati modell. Ezeknek az úgynevezett populistáknak a retorikájában Brüsszel ellenség és vele együtt sajnos olyan alapvető szabadságjogok is, melyeket a nyugati modell ígért, ha meg nem is valósított. A Kelet elitjének kudarca a magasabb bérek elérésének elmaradása és a több szabadság kiharcolása (beleértve a fogyasztás szabadságát is)terén arra a tényre vezethető vissza, hogy a 1990 utániak egy olyan ideológiát erőltettek, mely már nyugaton is haldoklott. Ez pedig nem más, mint a neoliberalizmus. A Keletnek felajánlott irány nem Nyugat-Európa háború utáni rekonstrukciós érájának irányvonala volt, és nem is az 1970-es, hanem az 1980-as éveké. Melyről kiderült, hogy egy történetileg és földrajzilag is speciálisan kötődő politikai gazdaságtan, nem pedig egy mindenki számára alkalmas modell. Így most Keleten van egy politikai és morális rés, melyet egy újfajta politika igyekszik betölteni.”