Olimpiyes!

„Politikai véleményük kifejezésére most éppen a sportot használják és azt a tényt, hogy sok embert könnyebb rávenni a »miért erőlködjünk, úgysem sikerül« nihiljével, mint a »próbáljuk meg akkor is, ha szinte lehetetlen« optimizmusával való azonosulásra. A magyar olimpia évszázados álmát dédelgetőknek ez persze fáj, és próbálnak vitázni, érvelni a pályázat mellett. Pedig állítom, nincs ma olyan felkészült közgazdász, aki meg tudná mondani, hogy Magyarországnak lendületet adna-e vagy aránytalanul nagy feladat elé állítaná az országot az olimpia (erre is, arra is van történelmi példa bőven). Hat-nyolc év hazai és nemzetközi folyamatait és azok következményeit kellene előre látni, ami egyszerűen lehetetlen. Ezért most mindenki a hite, a politikai meggyőződése, a habitusa, a reményei, személyes ambíciói, a számára hiteles emberek véleménye alapján ítéli meg a kérdést – őszintén bevallom, szerintem ma még beláthatatlanok (s ebben bőven benne vannak a lehetőségek is, nem csak a veszélyek) az esetleges magyar olimpiarendezés következményei és mellékhatásai. Azt viszont tudom, hogy évtizedekig hallgattuk: nem lehet új Nemzeti Színházat építeni, mert az országnak nincs rá pénze. Hogy új stadionokat sem lehet építeni, annyira drága az ilyesmi. Hogy a határon túli magyaroknak lehetetlen megadni a kettős állampolgárságot, az jogi és politikai nonszensz. Már-már elhittük, hogy az ország gazdasági helyzete csak akkor lehet jobb, ha az embereké rosszabb. Vagy akkor sem. Szerencse, hogy nem hittük el, hogy mit miért nem lehet megcsinálni, és végül mindig az derült ki, hogy igenis meg lehet. Ezért most is elsősorban az a kérdés, hogy elhisszük-e a lelkünk mélyén nagyszerűnek, lélekemelőnek, közös ügynek gondolt kezdeményezésről, hogy igen, meg tudjuk csinálni azt is, vagy a kisebb ellenállás felé lökődve rámondjuk: minden kilátástalan, majd miért pont ez sikerülne…”