Elfogytam, felőrölt a kommentfal – felzabált a saját szektám

„Évek óta tartom Magyarországon a vélemény frontját, évek óta gyakorlom a kritikát és a megmondást, azoknak a konfliktusoknak a mindennapos felvállalását, amelyekbe úgy érzem, nem áll bele senki – vagy szinte senki. Ilyen a bulvár kritikája, ilyen a globalizáció kritikája, ilyen a társadalom kritikája, ilyen a komplett politikai garnitúra átfogó kritikája, ilyen a tudatosan felvállalt konfliktus Hajdú Péterrel és Berki Krisztiánnal, a mulatós-szcénával vagy az erőszakos, szektás nyugdíjasokkal és leszázalékoltakkal, rövidebb nevükön a nyugerekkel. Teszem mindezt úgy, hogy ezzel a működéssel finoman szólva sem szerzek barátokat, teszem úgy, hogy a pályám első nyolc évében jóformán fizetést sem kaptam, teszem úgy, hogy az a közönség, amelyik kifejezetten kedveli a tevékenységemet, minden percben gyanakodva fürkészi a rést a pajzson: »Lássuk csak, mikor kurvul el a Puzsér, mikor válik celebbé, mikor veszik meg kilóra?«

Úgy élem a napjaimat, hogy feljelentenek, fenyegetnek, tegnap épp a facebook-fiókomat függesztették fel, miközben Habonyék kiadták rám a kilövési engedélyt, és pont annyit érek a balliberális tábornak, amennyit a jobboldalinak: a semminél is kevesebbet. A senkiföldjén élek és dolgozom. Bármikor, bárhonnan rúgtak ki – volt ilyen alkalom vagy féltucat az elmúlt másfél évtizedben – soha nem állt mellém senki: mártírnak is kevés voltam. S a politikailag motivált karektergyilkosságok mellett a komplett bulvármédia csak arra a pillanatra vár, amit majd uralni tud, hogy a képmutató ítélkezés kihegyezett karójával üssön át.

Nincs kényelmes szerkesztőség, ahová visszavonulhatok, nincs szekártábor-haverság, amely megvéd, szolidáris velem vagy hátországot ad. Van négy-öt kollégám, akik a barátaim is, akik hisznek abban, amit csinálok, akik emberileg és szakmailag, kreativitásukkal és munkájukkal egyaránt támogatnak, megteremtve a lehetőséget, hogy ennyi fronton harcoljak, miközben úgy élem a napjaimat, hogy a célzólézerek ott matatnak a mellkasomon, és bármennyit hoztam is ki ebből a kritikusi szerepből, erőm és befolyásom ellenségeimével még egyenként sem összemérhető.

Sokan most sértve érzik magukat, az RTL és Simicska szerződését követő újabb árulásnak látják, hogy nem engedem a kontroll nélküli gyalázkodást a facebook-oldalamon, továbbá hogy a YouTube kommentmezőit teljes egészében letiltottam. Ez azonban már nem szólásszabadság és nem tökösség kérdése – ez már lelki egészség kérdése. Bokszoló és bokszzsák vagyok egy személyben – elfogadtam. Állom az ütéseket, még akkor is, ha sokkal többet kapok, mint amennyit adok. Azt azonban nem várhatják el tőlem a mélyen tisztelt felhasználók, hogy az általam működtetett felületeken a nap minden órájában azt olvassam, hogy »ostoba vagy, leülhetsz«, hogy »egy elkurvult celeb lettél, Puzsér«, továbbá hogy »nocsak, hát van az a pénz« – és mindezt egy végeláthatatlan futószalagon, az év minden napján, a nap minden percében, elviselhetetlen monotóniával, rettenetes, lélekromboló mennyiségben. Elfogytam, felőrölt a kommentfal – felzabált a saját szektám. Kollégám és barátom, FAM személyes élménye az enyémmel épp megegyezik, ezért teljes egyetértésben bizonytalan időre szüneteltetjük az »Apu azért iszik, mert te sírsz!« című rendezvénysorozatot.

Hajdú Péter, Vágó István és az intézményes bulvár mocskolását, a Mandiner veszett trolljainak rendszeres lincselését vagy a DK erőszakos nyugger-kommandóinak sorozatos támadásait még nem könnyen, de elviselem – azt azonban többé már nem, hogy épp a Puzsér-facebookon működjön a hazai web legalávalóbb trollketrece. Nem az ellenvéleménnyel vagy a kritikával van bajom, hanem a véremet szívó ezerfejű szörny monomániás rosszindulatával, amely mindig és csakis a virtualitásban nyilvánul meg – soha nem tapasztaltam még valódi, hús-vér embertől ehhez hasonló magatartást.

Tudjátok, volt egy pillanat, amikor megsajnáltam Hajdú Pétert. Pedig az egy éven át zajló »hadjáratom« során mindvégig kerültem a személyeskedést, és Hajdúnak kifejezetten a Frizbi című műsorára meg a nyilvánosságban betöltött szerepére fókuszáltam. Ez idő alatt vagy harmincszor szálltam bele, és ezeknek a cikkeknek mindegyikébe beleraktam a teljes intellektusomat, a teljes szenvedélyemet, a teljes önmagamat. Sokszor eszembe jut, milyen megtört, zavart embert láttam a bíróságon – hát nem akarok olyanná válni. Pedig én lassan öt éve tűröm nap mint nap azt, amit ő kapott – sőt rosszabbat. Lassan öt éve tűröm a permanens mocskolást minden létező oldalról, és a rosszindulaton kívül szinte nem is vagyok képes kitapogatni egyéb szándékot.

Őszintén kérlek, kedves felhasználó, hogy ha a fentiek szíves megértése nehezedre esik, ha számodra valóban kiábrándulást jelent, hogy élek a bárki által felkínált nyilvánossággal, hogy mondjuk van egy gyengébb írásom, vagy hogy bármiben nem értünk egyet: ne vetíts rám se hőst, se vezért, se mártírt, se denevérszignált, hanem iratkozz le a nevem mellett lévő mezőben, a »Mégsem tetszik« felirat kattintásával, mert itt csalódni fogsz. Én ugyanis épp azon dolgozom – többek közt a pszichoterápiám keretében –, hogy képes legyek bizonyos körülményekkel megalkudni, hogy ne a habitusom és a hangerőm által legyek azonosítható, hogy ne uralkodjon el rajtam sem a dogma, sem a pragma: hogy se szektás, se korrupt ne legyek. Azon dolgozom, hogy emberként funkcionáljak minél jobban, miközben lehetőleg hitelt érdemlő közszereplő maradjak – de nem úgy, hogy kiszolgálom a közönségemet. Épp ellenkezőleg.”