A szöveg szakpolitikákat illető megállapításai többnyire tárgyszerűek. Mi, akik osztjuk a PBK világnézetét, többnyire azonosulhatunk velük. Az elemzésben előrehaladva nagyon vártam a korrupcióról szóló fejezetet: vajon a választások előtt egy évvel meddig merészkedik el a hazai konzervatív értelmiség véleményformáló ereje. És íme, a szövegrész – mint részben az egész – rámutat jobboldali értelmiségünk sorsára. Az alábbi néhány egymást követő mondat remekül illusztrálja a rabul ejtett értelem belső vívódását, mely felismeri, megkívánja, de eljátszani nem tudja szerepét.
„A hatalmon levőknek, rokonaiknak és kegyeltjeiknek nem lenne szabad kiváltságokat élvezniük.”
A jobboldali értelmiség tehát, mindenekelőtt idealista: olyan elvárást fogalmaz meg a hatalom gyakorlóival szemben, ami soha, semmilyen korban, semmilyen rezsim uralma alatt nem valósult meg. Nem vesz tudomást arról, hogy a rosszra hajló emberi természet a garancia arra, hogy e jelenség mindig velünk éljen. A szerzők ezután –Toynbee után szabadon – felhívják a hatalom gyakorlóinak figyelmét a mimézis jelentőségére: „A vezetők példamutatása nélkül a kisemberek köréből sem tűnik el a korrupció”. A kritikát igyekeznek körültekintően, mértékletesen tálalni: „Az utóbbi években a hatalmon lévők nem tudják meggyőzni a választópolgárokat, hogy a róluk a szennysajtóban, de újabban a komoly orgánumokban is terjesztett korrupciós célzások hamisak. (…) Visszatetszést kelt az állampolgárokban a kormányzati tisztségek szaporodása, egyes nagyvállalkozók befolyásának növekedése és az olykor tetten érhető hatalmi arrogancia.” Jól tetten érhető a belső gyötrődés, mely végül a korrupciót a korrupció látszatával azonosítja: „Különösen aggasztó, ha úgy tűnik, hogy a korrupció mára egyéni bűnből kialakult módszertanra, struktúrára, személyi körre épülő, bevett társadalmi gyakorlattá vált, azaz intézményesült. A korrupciós vádaskodások hatására sajnos még keresztény-nemzeti körökben is megrendült a bizalom a hatalmon lévőkkel szemben.”