Jegyzetek egy újabb remek évből − Mandiner2016 X.

A Mandiner szerzői, mint 2010 óta minden évben, idén is évet értékelnek.

Batiszkáf írása.

„A politikai élet világa csak addig terjed, ameddig az uralkodó kozmológia megengedi.” (Molnár Tamás - A hatalom két arca: Politikum és szentség)

Ez itt a lényeg; ehhez mérten dédelgessünk ábrándokat a demokrata politikusokkal meg pártokkal kapcsolatban. A haladás tulajdonképpen nem jelent mást, mint hogy az ember sorra levonja a humanista-mechanisztikus-haszonelvű világképből fakadó konzekvenciákat. A demokrácia „konzervatív” szereplői legjobb indulattal is csupán annyit érhetnek el, hogy néhány évvel (esetleg évtizeddel) késleltetik egy-egy ilyen következtetés levonását. Jelentős részük amúgy is csak félszívvel próbálja feltartóztatni a feltartóztathatatlant, és egy csapásra a progresszió bajnokává vedlik, amint éppen ez tűnik előnyösnek a számára. Azoknak az igyekezete, akiknek tényleg vannak elveik, relatíve még tiszteletreméltó is lehet, de tény, ami tény: hosszútávon teljességgel hiábavaló. Ideje volna már belátni, hogy a szerelemvonatból nincs kiszállás.

Mondjon valaki az elmúlt századok értékháborújából egy ütközetet, amelyből a jobboldal végül nem vesztesen került ki!

Sokatmondó, hogy míg a média és az értelmiség hörögve a „liberális minimumot” kéri számon a szivárványos dogmatika ellen vétkezőkön, addig az, hogy valamiféle konzervatív minimum is létezhetne a világon, egyszerűen elgondolhatatlan.

Amúgy meg: bárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, egy valóban jobboldali ember nem lehet demokrata, és kész. Ahogy igazából egy hívő sem lehet az: minthogy az egyenlőségeszme nem más, mint a materializmus társadalmi síkra való átültetése („a homogén, geometrikus tér a politikai egyenlőség eszméjében jelenik meg, mivel sem az égbolton, sem a közösségben nem létezik kiváltságos hely vagy megszentelt tömörülés”), a tömegdemokrácia igazolása a teremtés isteni rendjének tagadásával ér fel. Rendben, kicsit talán meredek ez a következtetés, de olyan nagyon messze nem jár az igazságtól. A lényeg annyi, hogy az ún. kereszténydemokrácia hülyeség, sőt: HÜJESÉG.

„Nehéz elképzelni egalitárius politikai szerkezetet áttekinthető, strukturált kozmoszban; és megfordítva, az üres kozmosz nem szolgálhat mintaként olyan osztályok és rendek szerint tagolt társadalom számára, amelyben a felfelé haladva növekvő kiváltságok és egyre kifinomultabb sorozatát aprólékosan kialakított hierarchikus szerkezet szabályozza”, írja Molnár. Önmagában a demokratikus társadalmi formák elvetése nem hozza el a restaurációt, sőt másodlagos jelentőségű a lehető legradikálisabb kozmológiai újratervezés igényéhez képest. A szomorú az, hogy ha puszta államforma-cseréről lenne szó, a jobboldalnak nem is lenne olyan nehéz dolga; a modernitás posztulátumaira épülő mutáns világfelfogás felváltása viszont meghaladni látszik az emberi erőfeszítéseket.

Konklúzió nincs.

*

Céline felesége él. Csak mondom. Mindig elképedek, amikor eszembe jut, hogy a táncosnő „Lili”, aki 1936-ban (!) ismerkedett meg majdani férjével, s akiről Céline olyan szépen írt „Kastélyról kastélyra” című regényében (magyarul megjelent a Kalligram Kiadónál), még mindig velünk van. A regényben a Meudon nevű kisvárosba visszavonult, kiközösített és megvetett Céline emlékezik vissza a második világháború végére, amikor a szövetséges erők előrenyomulásától és a megtorlástól tartva felesége és macskájuk, Bébert társaságában csatlakozott a Vichy-kormányzattal a dél-németországi Sigmaringenbe menekült franciákhoz.

Céline nagyon érzékletesen (és szórakoztatóan!) mutatja be ezt az elsüllyedni készülő, groteszk világot, amelyben Pétain marsall a bombatámadások közepette peckesen sétálgat a folyóparton rettegő miniszterei élén, járványok tombolnak, a menekültek éheznek, és kenyérért lázadoznak, hiába: a kormány lefoglal magának minden élelmiszerszállítmányt, a szar, a húgy és a sör elönti a túlzsúfolt szállodák folyosóit, a mulatozás pillanatra sem áll meg, francia honleányok és német katonák vad orgiákkal múlatják az időt, Laval, Déat meg a többi hatalmasság lankadatlanul intrikál és fúrja egymást, mintha volna még bármi tényleges hatalmuk, vagy a győzelem utáni szép világot tervezgetik, ünnepségeket szerveznek, miközben az összeomlás minden pillanatban bekövetkezhet; Céline pokoli körülmények között, gyógyszerek és eszközök nélkül, a kormánytagok ellenszenvétől kísérve próbálja ellátni orvosi hivatását, csupán az önfeláldozó Liliben és a hűséges Bébert-ben lelve vigaszt. A könyv remekmű, ráadásul tele van kitűnő Sartre- és Aragon-gyalázásokkal; mindenkinek ajánlom.

Visszatérve Lucette-re: idén lesz 104 éves, elzárkózva él abban a meudoni házban, ahol Céline utolsó éveit töltötte (s amely egyébként 1968 májusában − „rejtélyes körülmények között” − leégett).

*

„Szegény emberek, szegény emberek,
Eltévedt, romlott küldemények
Szegények, szegények.”

Egyszer majd talán hosszabb bejegyzést is írok a mára többé-kevésbé elfeledett Szép Ernőről, akit Weöres Sándor és Szabó Lőrinc után a legnagyobb magyar költőnek tartok. Szépre szerencsétlen módon rásütötték a gyermeklelkűség meg a naivitás bélyegét, ami még ma is igencsak meghatározza a róla szóló diskurzust. Ha valakivel, hát vele kapcsolatban tényleg teljesen tévútra vezethet a felületes olvasás; a legtöbben talán megragadnak ott, hogy a kissé debil költő pónilovacskázni szeretne a mennyországban, tág, csillogó szemmel csodálkozik rá a világ dolgaira, és szinte gügyögve sajnálkozik minden rosszért.

Ez a rácsodálkozás és sajnálkozás azonban még véletlenül sem üres szentimentalizmus, hanem egy megrendítően mély költői világszemlélet kifejezései, mely alapjaiban nem különbözik egy Cioranétól vagy egy Thomas Bernhardétól, csupán a megfogalmazás más. Szépről nagyobb joggal állítható, mint bárki másról a magyar irodalomban, hogy a kiábrándultság költője.

„Az egész világ előtt kéne fölállanom egyszer, mint egy végtelen piac közepén, egy magos tribünre, s ott lenne minden élő ember, és én lekiáltanék hozzájuk: Minek éltek? Mit akartok? Mirevaló minden, amit csináltok? Mirevaló bántani egymást? Mirevaló pénzt gyűjteni? Mirevaló nagy házakat építeni? Mirevaló, hogy nevetek van? Mirevaló, hogy mindig beszéltek? Mirevaló iskolákat emelni, tanítani és tanulni? Mirevaló könyveket írni és zenéket szerezni? Mirevaló a szerelem utáni epekedni, és mirevaló előle menekülni? Mirevaló minden? A világ egy pillanatra megállana munkájában, veszekedésében, töprengésében, játékában és élvezetében, és az emberek mind fölnéznének, és egy hangon fölkiáltanák: Hát mit csináljunk? Nem tudnám, mit mondjak, hirtelen csak bocsánatot kérnék mindenkitől, amiért él, és meg kell halnia, és megmondanám, hogy nagyon sajnálok mindenkit, és nem tehetek semmiről, aztán búcsút intenék a zsebkendőmmel, és sírva leszállanék a tribünről.” (Híd)

*

Lena Dunham, ez a fontoskodó, frusztrált, amorf tehén, aki degenerált környezete degenerált életmódjának bemutatásával tett szert hírnévre, sokak szerint a huszonegyedik századi nőideált testesíti meg. Csapjuk még mellé a két undorító luvnyát a Broad Cityből, és gondolkozzunk el azon, hogy ezek a testnedveket eregető posztmodern gráciák, akik vaskos lábaikon végigtrappolnak a vörös szőnyegen, díjakat, elismeréseket söpörnek be, „alakítják a közbeszédet”, ahogy a maguk elviselhetetlen stílusában a haladó újságírók szokták írni, nem csupán valamilyen ideiglenes civilizációs ízlésficam termékei, hanem a lehető legadekvátabb következményei azoknak az elveknek, melyekkel a modernitást évszázadokkal ezelőtt aládúcolták, s melyeken a Nyugat jelenleg szánalmas haláltusáját vívja. Dunham otromba, kifejezéstelen arcánál semmi sem szemlélteti jobban, hogy mi történik, ha a szépség megszűnik kirekesztő lenni.

*

„Magyarországon jobban fog működni a projekt, mint a világon bárhol, nagyon izgatottan várom a fejleményeket. A prezis Halácsy Péter, aki hallotta az egyik TED-előadásomat, kérdezte meg tőlem egyszer, hogy meg lehet-e változtatni a magyarok hozzáállását. Én pedig rávágtam, hogy persze, át lehet fordítani a pesszimizmust, passzivitást, cinizmust optimista, jövőre koncentráló, hősies képzeletbe. Valami naggyal kell kezdeni: fesztivállal, médiafelhajtással, utána pedig az iskolákban folytatni.”

A cikk kétéves, de minthogy ez a Zimbardo nevű jóember az általa kiötlött „társadalmi kezdeményezés” (médiakampány, workshop, szpészprodzsekt, tudja a halál) keretében azóta is Magyarországon hemzseg (minap láttam a tévében, ahogy valami sajtótájékoztatón a mindig megbízhatóan irritáló Palya Beával danolászik önfeledten, mit mondjak, kissé azért elállt a lélegzetem) mit sem veszített az aktualitásából. Aki nem tudná, Zimbardo arra vállalkozott, hogy napsugarassá fontoskodja a magyar lakosságot, merthogy az szerinte túlságosan is múltba révedő, elzárkózó, közönyös, rosszkedvű, kishitű meg egyéb szörnyű melléknevek, és őt ez rettenetesen zavarja. Hogy Zimbardónak mégis mi a franc köze van az én pesszimizmusomhoz, arra persze nincs válasz. Illetve nagyon is van: mivel semmi sem veszélyezteti jobban ezt a világot, ezt a végletekig zimbardóizált létezést, mint egy kicsit is lanyhább mosoly, mindenáron ki kell csikarni, hogy az arcizmok szerte a világon engedelmeskedjenek a lelkesedés sztenderdjeinek, Zimbardo és tettestársai pedig addig nem nyughatnak, míg mindannyian nem vágunk elég "hősiesen" bárgyú képet az általános elaljasodáshoz.

Egy valamirevaló nemzet kényesen ügyel arra, hogy minden körülmények között megőrizze saját, csak rá jellemző depresszióját; ehhez képest Zimbardo szabadon garázdálkodhat az iskolákban, az egyetemeken meg a médiában, mindenhova behurcolva az undorító nyitottságát meg kreativitását, és senkinek meg sem fordul a fejében, hogy vasvillával kergesse el a közönye meg a rosszkedve közeléből ezt a gazembert. Ha valamiből, hát ebből tűnik ki igazán, hogy Magyarországgal komoly bajok vannak.

Képzeljünk el egy „optimista” Baudelaire-t. Vagy egy „jövőre koncentráló” Leopardit. A minimum az lenne, hogy nem bízunk meg azokban, akik cinizmusunkkal és pesszimizmusunkkal együtt egyéniségünk, sőt: emberi mivoltunk utolsó cafatjait is próbálnák elmarni tőlünk.

*

A félórás késéssel vánszorgó, agyonfűtött, az összezsúfolt, minden tekintetben megbicsaklott egzisztenciák ólmos szagától nyögő Bzmot-vagonban az irónia leghalványabb jele nélkül elhangzó „Petőfit is imádom!” felkiáltást hallva nem tudtam másra gondolni, mint a magyarság végzetes eltévelyedésére.

*

Korunknak kétségkívül az egyik legfigyelemreméltóbb jelensége a „művészi” eszközökkel folytatott ún. társadalomkritika, mely valójában egy szűk, progresszív értelmiségi klikk ideológiai önkörbenyalogatását takarja. Nos, engem igazán nem lehet megvádolni azzal, hogy lángoló szerelemmel viseltetnék a démosz vagy úgy általában az emberi nem iránt; de azt, hogy a valóságtól elszigetelt, belterjes, balos pszeudo-elitek utolérhetetlen moralitásuk ostorával a felvilágosulatlan tömegekbe pattintgatnak, hogy aztán ezért jól megdicsérgessék magukat, iszonyú gusztustalannak és tisztességtelennek találom.

Ulrich Seidl néhány hónapja bemutatott filmje, A pince jó példa a dologra: rendezőnk „könyörtelen tárgyilagossággal” mutatja be az osztrák kispolgárok pincébe száműzött, sötét titkait; az egyik lőteret rendez be az alagsorában, s két sorozat között barátaival a bevándorlókat ócsárolja; a másik náci relikviák között dajdajozik rezesbandájával; a harmadik különféle szexuális perverziót éli ki, és így tovább. Az egészben nem is a véresre ütlegelt, narancsbőrösen remegő farok meg a csörlőn felhúzott herék látványa a legviszolyogtatóbb, hanem az, hogy Seidl mennyire gátlástalanul játszik rá a legolcsóbb balos közhelyekre és képzetekre. Az opus nem az osztrák mindennapokról ad számot, hanem a rendező olthatatlan sóvárgásáról a szuperlatívuszokat gyöngyöző liberális kritikák iránt. Az, hogy Seidlt végtelenül bátor és provokatív alkotónak tartják, mikor csupán az uralkodó dogmáknak a lehető leggyávább és legkonformistább felmondására képes, sokat elmond erről a világról. Mikor születik meg végre az igazi társadalomkritika, mely maró gúnnyal vesézi ki a demokrácia felülmúlhatatlan ostobaságát, az egyenlőségeszme tarthatatlanságát, a nemzetközi szervezetek terrorisztikus erkölcsét, a vérszomjas jóságkampányokat, a kultúra és filozófia címén előadott semmirekellést? Mikor lesz Seidl annyira bátor, hogy kifigurázza − önmagát?

*

A Kálvin téri Korona Hotel. Emlékszem, egyszer szó szerint fizikai rosszullét fogott el a látványától. Mi sem minősíti jobban az ún. „embereket”, mint hogy teljességgel imaginárius problémákra hivatkozva forradalmakat robbantanak ki, időt és energiát nem kímélve iszonyatos pusztítást visznek végbe, míg a nagyon is valós esztétikai terror nyomán még egy valamirevaló öldöklés sem tört ki. Kizárólag egy forradalomnak lenne létjogosultsága: annak, amelyik azért rombolja le a Bastille-t, mert − ronda.

*

Nem tartozom azok közé, akik szerint a „lázadás” aktusában, történjék bármilyen céllal és bármilyen körülmények között, valami inherens jó lakozik, sőt, úgy tartom, hogy az a tény, hogy ez a nézet széleskörű elfogadottságra tehetett szert, az általános lesüllyedés egyik legékesebb bizonyítéka. Tegyük fel azonban a kérdést: Voltaire, Rousseau és tsai. után több évszázaddal, egy világban, mely minden ízében a hierarchia és a rend ellenében határozza meg magát, mégis miféle vakmerő lázadó szellem kell ahhoz, hogy valaki a tekintély nyegle semmibevételét hirdesse, hogy a másságért meg az egyenlőségért harcoljon, hogy szembeszálljon a vallásos babonákkal?

Azok, akik olyan hangosan „lázadoznak” (legyen szó hatvannyolc utópista csürhéjéről, „változásokat” követelő politikai aktivistákról, botrányokat hajszoló művészekről és posztmodern értelmiségekről) valójában nem mások, mint a káosz bürokratái.

Egy Joseph de Maistre-mondatban, egy Molnár Tamás-bekezdésben több forradalom rejlik, mint Woodstockban, a Vörös Hadsereg Frakcióban és Robert Mapplethorpe műveiben együttvéve. De vonatkoztassunk el a konkrét történelmi-társadalmi viszonyoktól: vajon valamiképpen nem a hagyomány megőrzése, a rend keresése jelenti a lázadás non plus ultráját, lázadást az ellen, ami egyedül méltó a szellemi ember bősz ellenkezésére, a lázadást a lényünket szüntelen megkísértő felbomlás ellen?

Nem fér a fejembe, hogyan nem akarhat valaki ódivatú, fafejű, dohogó, kirekesztő reakciós − más szóval: a mindenkori világ és önnön természetünk örök eretnekségeitől független − lenni.

*

Szabadság a gyűlölet ellen − a Mongooz and the Magnet nyerte a Budapest Pride dalpályázatát

Az egész fent linkelt cikk parádés, hosszan beszélhetnék itt arról, hogy nem tud (és nyilván nem is akar) másképp megszólalni, mint ezen az uniós iránymutatásokból és léleksimogató bestsellerekből ismerős korcs rágcsálónyelven, mely csupán humanista közhelyeket és morális parancsszavakat tartalmaz; hogy ez a nyelv tulajdonképpen a nyelv ellentéte, amennyiben nem utal semmire, pontosabban szólva: kizárólag a semmire utal, arra a féktelen ürességre, ami az életünk.

Most mégis csupán egy mondatot szeretnék kiemelni a tényleg hibátlan egészből: „Az Inspired Chicken Motel punkzenekar Ne már! című dalában rendkívül szabadszájúan és a politikai korrektséget tudatosan kerülve hívja föl a figyelmünk, hogy hagyjunk föl a homofób, rasszista és antiszemita megszólalásokkal, és ne gondoljuk már, hogy jobbak vagyunk másoknál.” A jelenkornak az az egyik legjellegzetesebb vonása, hogy az erkölcscsőszök mindenáron lázadónak és tabudöntögetőnek kívánják beállítani magukat; hogy ezek a szerencsétlenek semmi ellentmondást nem találnak abban, hogy „rendkívül szabadszájúan és a politikai korrektséget tudatosan kerülve” intsék az embereket az uralkodó elitek dogmatikájához való igazodásra. A posztmodernitás minden ellentéten túllép; elmosódik a határ az ún. ellenkultúra és a rendszer között; már a legkisebb feltűnést sem kelt, hogy a „lázadók” − Philippe Muray szavával élve: a rebellokraták − tilalmakkal halmoznak el minket, kijelentéseink tisztaságán őrködnek és a lehető legkonformistább globális erkölcsöt nevelik belénk, ahogy az sem, hogy a szabadság, a tolerancia és az emberi méltóság harcosai minden disszidens gondolatot próbálnak kiirtani.

Ami a mondatot záró felszólítást („ne gondoljuk már, hogy jobbak vagyunk másoknál”) illeti, az ennek a nyomorult egalitárius kornak a mottója lehetne, s újra megerősít abban a benyomásomban, hogy a modern korban még csak nem is az a legszörnyűbb, hogy minden erővel az ember lealacsonyításán és a szellem teljes tönkretételén ügyködik; nem, az igazán hideglelősen borzasztó: végtelen középszerűsége.

*

A július 14-i nizzai történésről nincs mit mondani, mivel az elmúlt évek más merényleteihez hasonlóan totálisan jelentéktelen: nem többek ezek a balhék, mint egy felbomlóban lévő civilizáció sajátos rituáléi, melyek szertartásrendjét mára tökéletesen begyakorolták a tömegek. Nincsenek itt zavart mozdulatok meg tétovaság: a frusztrált külvárosi arab suttyóktól a széttrancsírozott áldozatokon át a magukat össze-vissza háborodó állami vezetőkig és az erénycsillogtató internetes gyászkórusig mindenki halálpontosan tudja a dolgát.

Legfeljebb a kamion groteszk hasznosítása ragadhatta meg az ember figyelmét; feltűnő, hogy az elkövetők mennyire a B-filmes eszköztárból dolgoznak. A vérszomjas, gonosz kamion, a valódi „monster truck”, amint benzingőzt eregetve lecsap a Riviéra gyanútlan népére... Nem csodálkoznék, ha a méltán híres „Rubber” c. film mintájára legközelebb egy elszabadult dzsihádista autógumi rendezne tömegmészárlást valamelyik nyugat-európai nagyvárosban. A legújabb kori európai történelem annyira igénytelen és szar alkotás, hogy talán még a Film+2 vasárnap délutáni műsorsávjába se férne be.

„Feminizmus, populizmus, humanizmus: minden '-izmus'-sal képzett főnév karikatúrája a saját szótövének - a nőnek, a népnek, az embernek. A terrorizmus se lenne hát más, mint a terror karikatúrája?” (Jean Baudrillard, Cool Memories V)