Népesedéspolitikai kérdések – kultúrharc és valóság

„Nem azt állítom, hogy az államnak ne lenne felelőssége és lehetősége a szülővé válással járó társadalmi kockázatokból lefaragni. Mára a kormányzat is belátta, hogy nem »attól szülünk«, ha sokszor elmondják nekünk, hogy a gyerekek csodálatosak, és tekintsük őket értéknek (ezt tudjuk magunktól is). Ahogy azt is, hogy egy ilyen döntés számos társadalmi tényezővel összefügg. Nagyon helyes például a bölcsődeépítésre áldozni, és ez akkor is így van, ha ettől neadjisten nem születik több gyerek. Ez egy olyan intézkedés ráadásul, amely a családi adókedvezménnyel, a GYED extrával vagy a CSOK-kal szemben nemcsak a jobb módúakat segíti. (Egyébként érdemes lenne a gyerekvállalás sürgetése mellett/ helyett figyelmet fordítani a »demográfiai válság« másik végére is: arra a tényre, hogy tovább élünk, és tovább szorulunk gondoskodásra. Az idősgondozásnak úgy az intézményrendszere, mind az azt privátban végzőknek a társadalmi megbecsültsége és megsegítése katasztrofális állapotban van. És ha nem teszünk semmit, ez egyre rosszabb lesz.)

Nem állítom azt sem, hogy ne lenne teendő a szemléletformálásban. Apának lenni jó; pelenkázz, tovább élsz; ezek mind-mind fontos üzenetek ott, ahol a nőknek kilóg a bele, és még mindig úgy beszélünk férfiaknak az otthoni munkákhoz való hozzájárulásáról, hogy »besegít«.

De akár az egyénektől, akár egy bármilyen családpolitikai csomagtól (és egy babyboomtól) várni a megoldást strukturális kérdésekre, az se nem igazságos, se nem reális. Ha a jó minőségű és mindenki számára elérhető egészségügy, oktatás és gondoskodási infrastruktúra hosszú távon fontos nekünk, akkor érdemesebb a nagyobb kérdéseket is feltennünk. És értékviták helyett az emberek materiális valóságából fakadó problémáira keresni megoldásokat.

A bölcsődeépítés, a kisgyerekellátás különféle választható formáinak valódi lehetővé tétele például ilyen út lehet.”