Tessék mondani, ez már a világháború?
Joggal teszi fel a címbeli kérdést egyre több újságolvasó.
Aszódi rezsimje hihetetlen brutalitással próbálta meg elfojtani a felkelést. A rendőrök éles lőszerrel vadásztak a tüntetőkre az utcákon. Több mint száz embert lőttek le. A Hősök terén és az Andrássy úton patakokban folyt vér.
„Ez a cikk a fantázia szüleménye. Azért készült, hogy érthetőbbé tegye a bonyolult szíriai erőviszonyokat, és átélhetőbbé az aleppói civilek szenvedését, de több ponton jelentősen leegyszerűsíti a helyzetet.
*
Aszódi légiereje közben könyörtelenül bombázta a pesti belvárost. Fémcsavarokkal megrakott hordóbombákat dobtak le, így az egykori Erzsébet téri Gödör helyén egy még nagyobb gödör keletkezett, de a szerteszét repülő repeszek tömegesen oltották ki a közeli alkalmi piacon vásárolgató nők és gyerekek életét. A súlyos harcok és bombázások hatására vigasztalan romhalmazzá váltak az UNESCO világörökség részét képező Andrássy úti paloták, az Operaház, több bombatalálat érte a Bazilika kupoláját, és beomlott a millenniumi földalatti vasút. A magát kereszténynek valló Hungarista Inkvizítor Front közben azt ünnepelte, hogy házilagos rakétáival sikerült pont a kellős közepén eltalálni a Mátyás-templom tornyát.
Az anarchiába süllyedő országból már addig is több millió magyar menekült el Ausztriába és a tengerentúlra. Az egykor 2 milliós Budapesten az egymásra lövöldöző fegyveres csoportok között viszont ott rekedt 320 ezer férfi, asszony és gyerek. Civilek. Azt persze nehéz eldönteni, hogy egy polgárháborúban ki a civil a férfiak közül. Az ellenzéki milíciák tagjai sokszor strandpapucsban és rövidnadrágban lövöldöztek, tehát civilben voltak katonák, de az biztos, hogy a nők és a kisgyerekek csak szenvedő alanyai voltak a háborúnak.
Azt sem egyszerű megválaszolni, ki járt jobban attól függően, hogy a város melyik részén élt. Az aszódista Budán élők hétköznapjai viszonylagos rendben és biztonságban teltek. Itt a házak nagy része épen maradt, jártak a villamosok és nyitva voltak a boltok. Amíg még működtek a telefonok, a rommá lőtt Pesten élő rokonaik közben arra panaszkodtak nekik, hogy nincs mit enniük, és félnek, mert egy nevesincs milícia éppen eretnekeket, ateistákat és cigányokat húzott fel a lámpavasra a Kálvin téren.
Az ilyen hírek persze úgy kellettek az aszódista propagandának, mint egy falat kenyér: hiába védték a pesti belvárost többségében demokráciáért küzdő vagy legalábbis mérsékelt ideológiát képviselő felkelők, a diktátor a Nyugat felé mégis úgy állította be magát, hogy vérengző terroristák ellen harcol, ő pedig a rendet és a békét hozza el.”