„»Hányadik hónapban vagytok? Mikor szültök? Na, majd megtudod, mi az igazi fáradtság!« Vendégszerzőnk egy öthetes baba apukája. Még friss az élmény, megírta. Herczeg Zsolt írása.
(...)
A nő és a férfi terhesség (no pasaran!) alatti munkamegosztásnak lényege, hogy a nőt mindenki biztatja, a férfit pedig mindenki fenyegeti.
A nőnek például senki sem mondja gúnyosan, hogy meghízott, vagy kárörvendően, hogy »na, majd megtudod, mi a fáradtság, mert soha többé nem fogsz aludni!«, de a férfinak igen, aminek hátterében nyilván az van, hogy ezért az egészért mi vagyunk a hibásak, mi okoztuk, tehát legalább szavakban jól meg kell büntetni bennünket.
(...)
Olyan méreg ez, amire nincs ellenszer, de azért lábon ki lehet hordani. Enyhíti a kínt, ha az ember a szülés után rá váró nehézségek listázásának szadizmusára mazochizmussal reagál: »tudom, én éppen ezért akarok gyereket«. Ez egy jó időre blokkolja a társalgást, és ilyenkor elő lehet hozakodni olyan sokkal könnyedebb vagy kevésbé megosztó témákkal, mint, teszem azt, az emberi jogok helyzete Észak-Koreában... vagy Kádár János megítélése Szent István intelmeinek tükrében.
»Szerencsére« a világ a látszat dacára egyensúlyban van, és az inga mindig visszalendül. A szülés után ugyanis az anyák iránt érzett részvét elpárolog, és az emberek többsége annyi együttérzést tanúsít feléjük, mint amennyire Lord Meldrumot érdekli, hogy Mabel mit fog vacsorázni.
De a szülés utáni pálfordulásokról és közterületi idiótákról majd legközelebb mesélek, mert a gyerek nyújtogatja a nyelvét, ami nem azt jelenti, hogy tapló, hanem azt, hogy vegyem fel, mert le akarja hányni a vállam...”