Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Nem biztos, hogy iskolarendszerünket máris temetni kell, még ha aggódni mindenképpen érdemes is miatta. (Mint ahogyan a holland és az amerikai rendszer sem feltétlen gyalázatos, sőt, csak éppen más.)
„Palkovics államtitkár úr szerint nem kell »PISA-sokkot« kapni – ő mostani pozíciójában kormányzati politikus, ha ellenzéki lenne, nyilván az ellenkezőjét hangoztatná. Kimondott azonban mást is, azt, hogy a felmérés valójában egy tükör. Ha ezt úgy értelmezzük, hogy a társadalmunk elé állított tükör, akkor nagyon is igaza lehet az államtitkárnak, hiszen a jelentésben az iskolán, a tanterven, az oktatási rendszeren jócskán túlmutató következtetések is szerepelnek. Így aztán az elmúlt két nap számtalan politikai kinyilatkoztatásán túllépve két dologra érdemes igazán odafigyelni: a tendenciára és az adatok mögötti társadalmi jelenségekre. Előbbi, akárki akárhogy magyarázza egyértelműen rossz, a tényekkel kár szembemenni, nincs az a kommunikátor, aki elhitetheti, hogy 477 pont több, mint 493. (A természettudományok terén elért magyar eredmény és a nemzetközi átlag.) De igazán az az aggasztó, hogy megannyi kutatás és személyes tapasztalat alapján nagyon durva, sőt durvuló különbségek, törések mutatkoznak térség és térség, iskola és iskola, család és család között, amit pusztán az intézmények államosításával biztosan nem lehet eltüntetni. Rendre kiderül, hogy az elmaradottabb vidékek gyengébb iskolákat működtetnek, a gyerekeknek ördögi körbe kerülve egyre csak kevesebb esélyük lesz kiemelkedni. Másfelől bár a kormányt rendre az a kritika éri, hogy túlságosan belemászik az egyén, az individuum életébe, valójában a mostani „ellátórendszer” többnyire képtelen felemelni, megvédeni, helyesen terelgetni azokat a diákokat, akik otthon nem kapják meg a pozitív impulzusokat, akiket visszaránt a közeg, akiknek a rokonságában nem érték a tudás, nincs vízió az előrelépésre. Az ügyből csinálhatnánk cigánykérdést is, de nem csak rájuk igaz mindez. Vagyis az oktatási és szociális hálót irányítóknak a mostaninál sokkal inkább szembesülniük kellene a realitásokkal; lemenve a végekre a döntéseket a helynek, helyzetnek megfelelően, és nem központilag, sablonokra húzva lenne szabad csak meghozniuk. Mert a valóság nem (csak) a budai elitkerületekben lakozik. Ha az említett felmérésnek van igen egyszerű és gyorsan levonható tanulsága, akkor talán éppen ez az.”