A rezsidémon visszatér

„Hőn szeretett barátunk–ellenségünk, a második Fidesz-kétharmad izmos kovácsa tápászkodik. A szörny, amellyel szemben a miniszterelnök leghűségesebb, legmerészebb, legdélcegebb katonáinak egyikét, Németh Szilárdot kellett valaha nap mint nap csatába küldeni, megint hörög. A gonosz Brüsszel nem bír magával. Nem érti, hogy nincs az a démon, amely a magyar emberek vérét veheti. Míg harcosaink éberek, elszántak, gyilkosainknak semmi esélyük addig.

Hogy mindabból, amit az elmúlt napokban a kormány emberei elővezettek, semmi sem igaz, nem számít. Brüsszelnek esze ágában sincs kiiktatni a hatósági energiaárakat – amelyek amúgy épp nem is alacsonyabbak, mint a szabadpiaciak. Ennél is érdekesebb, hogy a Fidesz olyan jogszabály-módosítást kezdeményezett, amelynek értelmében nem határozatban, hanem rendeletben állapítanák meg ezentúl a rendszerhasználati díjakat. Laikus szemmel semmi feltűnő nincs ebben. A kutya sem veszi észre itt a tartalmat, egy-két szakpolitikust-szakújságírót leszámítva. Holott a poén zseniális. Pár hónapja olyan korrekciót fogadott el a parlament ez ügyben, amelynek nyomán azóta nem rendeletben, hanem határozatban dönthetnek azokról a bizonyos díjakról. Ez akkor azért történt, mert az Európai Unió kötelezettségszegési eljárást indított. Most visszacsinálják. Átlátszóbb provokáció nem létezhet. Igen, a nyavalyás Brüsszel mostanában hallgat, szót sem szól, a rezsidémon szunnyadozik, dobáljuk meg kaviccsal. Hátha mordul egyet-kettőt.

Átlátszó, írtam az imént. Valóban az? Két tucat elszánt érdeklődő szemében talán.

Nem először írom le, nem is utoljára: a Fidesz háborús valóságának pont ez a lényege. Bármiről állíthatunk bármit, semminek sem muszáj igaznak lennie. Különben is, mi az igazság? Igazságok vannak. Az egyik a miénk, a másik a tiétek, a harmadik nem számít. A mennyiségen múlik. Mondani, mondani, mondani. Szünet nélkül, hogy gondolkodni, értelmezni, mélyre ásni mód és idő se legyen. Minden napra, minden órára jutnia kell valaminek. Mindenbe bele kell kapaszkodni, villámgyorsan, határozottan, kételyek nélkül, amitől minimális hasznot is remélhetünk.

Meghökkentő, hogy a 2018-as választásokig még több mint egy év vissza van. Ha 2016 decemberében így működik a gépezet, mi lesz később? Az mindenesetre jó, hogy a főbb témák máris számba vehetők, és hogy ilyenformán a kampányfilozófia is azonosítható. Egyszerű: hasznosítsunk mindent, ami egyszer már hasznosult.

Hajigáljuk a rezsidémont, migránsozzunk, terroristázzunk, brüsszelezzünk, amerikázzunk, gyurcsányozzunk, zázriveczezzünk, emeljünk béreket, nyugdíjakat.

Két nüansz mégiscsak felmerül. Az egyik, hogy minden ilyen történetnek meg kell találni az ideális dramaturgiai ívét. Fel kell építeni a sztorikat okosan. Nem szabad idő előtt ellőni az összes puskaport. Egy példával: nem véletlen, hogy a nyugdíjasoknak az idén be kell érniük másfél százalék plusszal. A sokkal nagyobb emelés ideje jövő ilyenkor jön el. Egy másik példával: nem véletlen, hogy most magasabbak a hatósági energiaárak, mint a szabadpiaciak. A csökkentés ideje jövő ilyenkor jön el.

S persze arra muszáj vigyázni még, hogy az egész hőbörgés-nyomulás ne menjen át önmaga paródiájába. A habonyizmus saját karakterénél fogva mindig kardélen táncol. A penge vékony, a szavak, az állítások természetszerűen hatalmasak. Egy óvatlan pillanat, és billenhet-borulhat az építmény. Veszélyes játék ez tehát. Nem nehéz nevetségessé válni.

A bukás általában úgy kezdődik, hogy a királyt és a katonáit nem veszik komolyan többé. Abban nincs hiba, hogy Németh Szilárdon és a rezsidémonon már csak kacagni lehet.

Ám ez még kevés.”