Hajigáljuk a rezsidémont, migránsozzunk, terroristázzunk, brüsszelezzünk, amerikázzunk, gyurcsányozzunk, zázriveczezzünk, emeljünk béreket, nyugdíjakat.
Két nüansz mégiscsak felmerül. Az egyik, hogy minden ilyen történetnek meg kell találni az ideális dramaturgiai ívét. Fel kell építeni a sztorikat okosan. Nem szabad idő előtt ellőni az összes puskaport. Egy példával: nem véletlen, hogy a nyugdíjasoknak az idén be kell érniük másfél százalék plusszal. A sokkal nagyobb emelés ideje jövő ilyenkor jön el. Egy másik példával: nem véletlen, hogy most magasabbak a hatósági energiaárak, mint a szabadpiaciak. A csökkentés ideje jövő ilyenkor jön el.
S persze arra muszáj vigyázni még, hogy az egész hőbörgés-nyomulás ne menjen át önmaga paródiájába. A habonyizmus saját karakterénél fogva mindig kardélen táncol. A penge vékony, a szavak, az állítások természetszerűen hatalmasak. Egy óvatlan pillanat, és billenhet-borulhat az építmény. Veszélyes játék ez tehát. Nem nehéz nevetségessé válni.
A bukás általában úgy kezdődik, hogy a királyt és a katonáit nem veszik komolyan többé. Abban nincs hiba, hogy Németh Szilárdon és a rezsidémonon már csak kacagni lehet.
Ám ez még kevés.”