Westworld – 1. évad

„A Westworldnek azonban nem az az elsődleges érdeme, hogy képes volt egy felesleges kitérőktől mentes, kompakt, a prémiumsorozatok minden kívánalmát még az élete egyik legjobbját nyújtó Anthony Hopkinsszal megkoronázó 11 órás élményt felépíteni, hanem ennek összetettsége és bravúrjai. Nolan tökéletesen játszadozott nézői elvárásaival: úgy lepett meg hétről hétre, hogy a kirakós darabjait rendre odatette elénk, azonban hol azok valódi természete kapcsán vezetett félre, hol pedig úgy prezentálta, hogy végül nem az általunk előre kitalált megoldás vált hangsúlyossá. És még csak a Trónok harca alkalmanként előbújó öncélúságával sem vádolható: számunkra is egy labirintust építette fel, amelynek legmélyére, azaz a finálé utolsó perceibe rejtette a Westworld koncepciójának kiteljesedését. Alkotását pedig mindig is áthatották ezek a felszín alatt a negyedik falat döntögető motívumok: ahogyan Ford a történetek funkciójáról és természetéről elmélkedik, azt nehéz nem magára a produkcióra érteni, és önkéntelenül is azon kezdünk gondolkodni, vajon csak ösztönös vágyaink kielégítése ez a sorozat, vagy képes egy fontosabb megismeréshez is segíteni?

Éppen ettől döbbenetes az, hogy bár a Westworld pontosan oda jut el, mint elődje, az odavezető úton pedig a klasszikus és kevésbé klasszikus (Bone Tomahawk) westernektől kezdve az Ex Machinában kicsúcsosodó mesterséges intelligenciával foglalkozó sci-fikig megszámlálhatatlan alkotást idéz meg és használ fel, Nolan ezeket szinte kivétel nélkül képes a saját szolgálatába állítani. A Westworld egyszerre csatlakozik a Villeneuve és a The Revenant vezette kortárs műfaji revizionizmus krémjéhez, de fejleszti is tovább egyben ezeket a zsánereket, miközben a folyton egymásra hivatkozó nosztalgiafilmek és önreflexív darabok hozzáállását is magáévá teszi.”