Szavazópolgárokból választógépek leszünk

„ »Minden politika, fiam«

Emlékszünk még arra a régen sokat hallott szóra, hogy rezsicsökkentés? Úgy tűnt el a közéleti szótárból a 2014-es választások után, mintha az idők kezdete óta minden rendben lett volna az egyébként tranzakciós díjjal – újabb vitrinben porosodó kifejezés – számlákon szereplő összegekkel. Ott van még a kvótareferendum is. Ezt a szószörnyet sem hallottuk már lassan egy hónapja. Vagy rémlik még, mi volt az a trafikmutyi? Ez az összetett szó is eltűnt, bár legalább egy kis időre beszédünk része maradt. Körülbelül addig, amíg bírták nikotin nélkül azok a kormányellenes szavazók, akik feldühödtek a puszira és pofára osztogatott dohánybolt-koncessziókon. Ugyan­ilyen gyorsan zajlott le az a vita is, amely arról szólt, hogy akkor most alaptörvényünk van vagy alkotmányunk.

Van azonban egy jelzőként használt szavunk, amelynek végignézhetjük a hosszúra nyúló metamorfózisát. Ez a szó, amelyet szinte kizárólag melléknévként használnak a kormánypárti hold­udvar szereplői, egészen biztosan nem fog kikopni a beszédünkből. Csak teljesen meg fog változni a jelentése, mivel kap egy pejoratív élt. Ez a jelző nem más, mint a politikai. Politikai felhatalmazás, politikai értelemben érvényes kvótareferendum, politikai támadás, politikai párt, politikai seregszemle, politikai rivális, politikai együttműködés, politikai család és személyes kedvencem, a politikai logika. George Orwell tanácsolta a kezdő íróknak, hogy ha egy adott szó kihagyható a szövegből, akkor azt ki is kell hagyni: a fenti példák nyolcvan százalékában ez teljesen indokolt. A maradék húsz százalékban viszont a jelző már tulajdonképpen elkezdett új funkciójában, fosztóképzőként viselkedni. A politikai értelemben érvényes pél­dául azt jelenti: érvénytelen. Nem véletlen, hogy október 2-án, a népszavazás estéjén olyan hétpróbás vitázókat küldtek a kormánypártok az újságírók közé – Gulyás Gergelyt, Semjén Zsoltot, Kovács Zoltánt és Kósa Lajost –, akik vagy »rugalmas« érvekkel, vagy kellő, khm, határozottsággal felskiccelték a politikai érvényesség matematikai képleteit.

Ott van még a politikai család: ha egy politikus kiejti a száján ezt a szót, akkor egészen biztos nem erős kötelékekről fog szólni. Éppen ellenkezőleg: egy olyan viperafészekre gondol ilyenkor, amelyben az egymást maróknak azonosak az érdekeik. A politikai logikáról pedig jellemzően nem a képviselők beszélnek, ez a szerkezet a politológusok sajátja. Akkor kerül elő, amikor meg kell magyarázni a hátterét egy olyan jelenségnek, amely egyébként teljesen ellentmond a józan paraszti ész törvényeinek.

Így jut lassan a »politikai« szó ugyanarra a sorsra, mint a »népi«, a »szocialista« vagy a »demokratikus«. Ide is felsorakoztathatunk egy sor példát. A népi demokrácia a diktatúra eufemisztikus neve, a szocialista erkölcs a züllés maga, a »demokratikus ellenzékről« és szereplőiről pedig mindent elmond, hogy saját magukon kívül senki nem használja velük kapcsolatban ezt a kifejezést. Vagy ha mégis, akkor azt írásban szinte biztos, hogy idézőjelek, élőszóban pedig gúnyos kacajok kísérik.

Az átalakulás oka triviális tehát: annyi mindenhez tapad hozzá a politikai jelző, amennyi mindenhez maga a politika is próbál hozzátapadni. A kormány egyik pillanaturaló valóságcsinálója, a politikai termék szóösszetétel keresztapja, G. Fodor Gábor úgy nevezi ezt, hogy totális politika. Ami szerinte természetes, reális és talán még egészséges is. Pedig nem az: a totális politika által uralt demokráciában, amit nevezzünk simán csak politikai demokráciának, csak azok az ügyek léteznek, amelyeket a politika fontosnak tart, vagy ha úgy tetszik, amelyek meg­jelennek a politikai dimenzióban.

Épp ezért közügyeinket politikai demokráciánkban kétfelé oszthatjuk: amivel akar foglalkozni a Fidesz, és amivel nem. Előbbi az egyszerűbb eset: ilyenkor mindig megjelenik a Magyar Közlönyben, hogy Orbán Viktor kit nevezett ki a téma miniszterelnöki biztosának, akinek semmi más feladata nincs, mint meggyőzni az apparátust a miniszter­elnök s a párt nagy céljainak igazságáról. Aztán a biztos elmagyarázza mindezt a politikai közösségnek valamelyik politikai napilapban. Vagyis csak olyan ügyekkel foglalkozik a kabinet, amelyekből politikai hasznot remél, bár igaz, ami igaz, ezen a téren legalább értik ők, mi a baj a mi elsiratott jelzőnkkel: számos jel utal rá, hogy a közönséges hasznot ugyanennyire szeretik. A többi, a kabinet számára kellemetlen közügyünk pedig nem kap kormánybiztost, maximum egy bizottság foglalkozik vele, és így lesz belőle politikai ügy. És amíg a bizottságban rágódnak rajta, addig mi szépen lassan elfelejtünk egy idő után még beszélni is róla. Elegünk lesz belőle, ahogy a politikai témákból és a politikából is. Így aztán ha megint felbukkan az a jelző, hogy »politikai«, akkor vagy keserűen nevetünk, vagy csendben maradunk. Így változunk át mi is a politika számára: szavazópolgárokból választógépek leszünk.”