A forradalom nem az angyalok bejövetele

„A pestisracok.hu megszólított egy pesti srác ügyében, most tudtam válaszolni. Azért idemásolom, hátha másokat is érdekel:

Tisztelt Szerkesztőség,

„Plakátba csomagolt lejáratás” c. cikkükben (http://pestisracok.hu/plakatba-csomagolt-lejaratas-schmidt…/) említik, hogy nem értek utol – nos, az elmúlt napokban Beregszászon és Ungváron vettem részt tudományos konferencián illetve emlékező rendezvényen, ezért nem állhattam rendelkezésükre.

Kérdéseikre a következőket tudom válaszolni:

1. Kikérték –e korábban az intézet véleményét Dózsa László állami kitüntetéseivel kapcsolatban?

Nem kérték ki.

2. Hogyan fordulhat elő, hogy miközben az intézet többször is delegálhatott a Dózsa László kitüntetéseit elbíráló bizottsági tagokat, most éppen az intézet egyik munkatársa, Eörsi László vonja kétségbe Dózsa László sorstörténetének hitelességét?

Intézetünk képviselője az 1956-os Emlékérem előterjesztéseit véleményező társadalmi bizottság munkájában valóban részt vett az 1990-es évek végéig, Dózsa azonban 2005-ben kapta ezt az elismerést, akkor már a bizottságba az Intézetet évek óta nem hívták meg. Az azóta egyébként megszüntetett Nagy Imre Érdemrenddel kapcsolatban 2011-ben ugyancsak nem kérték a véleményünket Dózsa kitüntetéséről, annál is kevésbé, mert 2011-ben a kormány megszüntette az 1956-os Intézet Közalapítványt. Eörsi László kollégám egyébként akkor is bízvást képviselhetné tudományos meggyőződését, ha netán véleményeztük volna a szóbanforgó kitüntetéseket. De nem tettük. Sorstörténetről Eörsi László nem beszélt, egyes konkrét állításokat kérdőjelezett meg (másokat egyébként nem), részletesen indokolva azokat. Jól tette, véleményével egyetértek.

3. Az intézet véleménye Pruck Pálról, és arról, ha fotó és név alapján egyértelműen beazonosítható volt, hogyan kerülhette el a megtorlást, illetve miért csak 2016-ban került elő a neve?

Pruck Pál szerepelt Erich Lessing 2006-ban négy nyelven megjelent kötetének egy fotóján – név nélkül. A magyar kiadást intézetünknek a szerződés alapján a francia változatot híven követve kellett elkészítenie. A jelek szerint Rougier, a Life fotósa tudta a képen szereplő fiú nevét, Lessing nem. A fotók a forradalom győzelmének, sajnos rövid időszakában készültek, a szereplők védelme – ugyancsak sajnálatosan – még nem merült fel néhány riporterben. Pruck Pál története nem egyedi – egy magyar sorstörténet (ha már ezt a szót használják) a 20. század közepéről. Ha bárki végigolvassa Eörsi Lászlónak a fegyveres forradalomról írott tucatnyi könyvében szereplő felkelő életrajzokat – vagy másfél ezret – akkor százszámra talál hasonlókat. A forradalom nem az angyalok bejövetele. Szereplői hús-vér emberek, sokan érkeztek az akkori magyar társadalom pereméről.

A szabadságért harcoltak, de saját felszabadító harcukat is vívták nyomorúságos körülményeik, árvaságuk, kitaszítottságuk – és bűneik ellen. Kinek sikerült, kinek nem; akadt, akinek elvették az életét, még jobban tönkretették, ha egyáltalán ez lehetséges volt, és akadt, aki új életet kezdhetett, mert elmenekült, mert egy új hazát talált, ahol szolidárisan fogadták. Akadt, aki itt próbálta folytatni az életét, ami még jószerével el sem kezdődött, mint Pruck Pálé. Ő is folytatta, és elbukott, megpróbálta újrakezdeni, hogy milyen sikerrel, azt nem kizárólag a Szabó Lászlónak vagy a Berecz-műsornak mondott szavai, hanem családtagjai, ismerősei tanúságtétele alapján lehet mérlegre tenni.

A megtorlás példátlanul széles körű volt, de nem csapott le minden résztvevőre. Nincs még egy esemény a 20. századi magyar történelemben, ami ennyi ember sarkallt volna aktivitásra, mint 1956 forradalma. Több százezer embert nem lehetett lecsukni – és beszervezni sem, amire a sanda célzás, gondolom, vonatkozik. Pruck megúszta – ahogy Dózsa is. Pruck Pál forradalmi tevékenységéről a volt titkosrendőrség archívumában egyetlen irat sem maradt. Ahogy Dózsáéról se. Úgyhogy ez eddig x.

4. Amit eleddig leírtam, saját véleményem. Az »Intézetnek« nincsen véleménye, ez nem politikai párt, emlékezetpolitikai intézmény vagy ehhez hasonló, nincs szóvivőnk, központi bizottságunk nem ad ki közleményeket. Amennyire csak lehet, kutatók szabad társulása vagyunk – minden munkatárs a saját véleményét mondja el, ha akarja.

5. Végül, ugyancsak saját véleményem: az eset a mai emlékezetpolitika csődjét és alapvető kudarcát jelzi. Menedzsmentje most, 2016-ban megalkotta egy hatvan év előtti, zavarba ejtően sokszínű forradalom egydimenziós képét. A fegyveres felkelőt és csak őt kinevezte hősnek, az ő idealizált plakátképével azonosította az egész jelenséget, kihagyva belőle minden mást a fegyveres erőszak apoteózisán kívül. Ez a 19. századi gesztus ma hatástalan. Íme a plakát szereplője lelépett a falról, több dimenziót öltött, és elkezdte mesélni élete történetét. Az igazi emlékezés ma az, ha meghallgatjuk, megpróbáljuk megérteni, esetleg elgondolkozni rajta.”